Találtam egy jó cikket arról, hogy ki, mikor és hol kezdte ezt a vegyünk fel svájci frank alapú hitelt, mert az jó című játékot és hogy miért változott meg a gazdasági válság kapcsán a frank árfolyamának mozgása.
Most jön a meglepi: a svájci frank hitelezést tulajdonképpen Ausztriában találták fel még az 1980-as években, az ország nyugati végében, ahonnan az emberek ezerszámra járnak dolgozni Svájcba. A svájci frankban jegyzett hitelezés először Ausztriában lett tömeges, 1995-re hágott a csúcsra, és bár később - az euró bevezetése óta - jócskán lassult a növekedés, pár éve is még az osztrák háztartások összes tartozásának majdnem 30 százaléka volt külföldi valutában, csaknem kizárólag svájci frankban -, szemben a körülbelül 5 százalékos euróövezeti átlaggal. Így az osztrák bankok nagy tapasztalatra tettek szert a devizahitelezésben, és amikor - úgy 1995-től - meghódították a Közép-Kelet-Európai piacokat, hasznosították kapcsolataikat és ismereteiket, ezzel versenyelőnyre téve szert.

Mai kérdésem a következő (póbálok betenni valami szavazásos aplikációt):

Meg kell-e mentenie a kormánynak a bajba jutott (magyarországi) devizahivetelesekt?

Ugye-ugye, Louis...

És itt egy kapcsolódó sokoldalas IMF tanulmány: The Credit Boom in the EU New Member States: Bad Luck or Bad Policies?

Jó címe van, meg kell hagyni!

Nyerj dudát!

Neeee! Bármit, csak dudát ne!

Van mondjuk 3 fenyőfa és 10 apuka, akiknek azt mondták reggel, hogy Géza, haza ne gyere fa nélkül! Nyilvánvaló, hogy nem jut mindnek fa, de hogy döntsük el, hogy kik alszanak éjjel a hitvesi ágyban és kik a kanapén?

Számos lehetőségünk van. Elosztási mechanizmusok ugranak elő innen-onnan, hogy pick me, pick me! Nézzük csak... (valamint lásd a témában még Polányi Károly: A nagy átalakulás.)

Piaci elosztás: azé a fa, aki többet fizet érte. A fenyőfa piaci ára addig emelkedik, amíg már csak 3 apuka hajlandó annyit fizetni a fáért, amennyi annek piaci ára. Megvalósult az egyensúly 3 eladó fa = 3 vásárló apuka.

Nem piaci elosztás: (ebből sok van, lássuk mennyi jut eszembe)
- elosztás érkezési sorrend szerint: aki gyorsabb azé a fa,
- elosztás erősorrend alapon: verekedjenek meg a fákért, az erősebb viszi haza,
- elosztás ügyességi sorrend alapján: az a három kap fát, aki a végén bentmarad a hógolyós kidobósban,
- elosztás a tradíció szerint: például a magasabb társadalmi státus jogosít fel apukákat fára,
- sorsolással, hogy a véletlen juttasson fákat apukákhoz,
- egyenlőség elvén: mindenki 3/10-ed karácsonyfával ünnepel idén,
- rászorultsági alapon, ami megint sok kiválasztási mintát mutathat, mert ugye lehetne gyerekszám, egy főre jutó jövedelem, egy főre jutó vagyon, eltartottak száma, meg még sok minden az a tényező, amely a rászorultsági skálán magasabbra rangsorolja az apukát,
- de akár lehet rátermettségi sorrendünk is, amikor nem a szükség, hanem az érdem juttat fához valakit.

Mindegyik mechanizmus létre tudja hozni az egyensúlyt, ami továbbra is 3 fa = 3 apuka egyenlőség. (Az egyensúly a gazdaságban mennyiségek egyensúlyaként értelmezhető.) Más és más helyzetekben más és más mechanizmusok működnek.
Piacgazdaságokban a piaci elosztási mechanizmus a meghatározó, de nagyon-nagyon idegenül éreznénk magunkat egy olyan világban, ahol csak piaci allokáció létezne.

A mentőcsónakhoz való hozzáférést a hagyomány szabályozza. A vizsgára való feliratkozásnál az érkezési sorrend dönt, a motorverseny díját a legügyesebb viheti haza, az iskolatej rászorultsági alapon, míg a Nobel-díj érdem miatt jár.

Time preference. A mikroökonómia feltételezi, hogy a gazdasági szereplő (fogyasztó) előnyben részesíti a jelenbeli fogyasztást a jövőbeni fogyasztáshoz képest. Ha rangsorolnunk kell, hogy (A) egy sör most vagy (B) egy sör holnap, akkor az átlagos fogyasztó számára (A) > (B).

(B) lehetőség kisebb hasznossága jövőbeniségében rejlik. A jövő bizonytalan áll (kiszámíthatatlan, esetleges és alternatív) - a jelen bizonyosságával szemben. Vesztésre. Mi következik ebből? Egyrészt a kamat, de ez a kevésbé érdekes, másrészt az az alapvető és megkérdőjelezhetetlen szülői praktika, hogy nem azt mondjuk a gyereknek, hogy ma nincs gumicukor, majd kapsz holnap, hanem azt, hogy ma nincs gumicukor, de holnap lesz gumicukor és fagyi is. Ezt mondjuk, ha azt akarjuk, hogy (racionálisan) a jövőbeni fogyasztás mellett döntsön.

A jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok racionalitása ez, ahol arra a kérdésre, hogy akkor végül is egy holnapi túzok hány mai verébnek felel meg a túzok diszkontálása adja meg a választ.

Jaj, jaj, hát volt nincs a grandiózus nyeremény. Volt ötös a lottón. Ó, a szerencsés... Megnyerte, had vigye! Miközben Jessica Fletcher nyomoz, én azon gondolkodom, hogy mi a bajom a lottóval. Nem szeretem. Sosem szerettem, úgyhogy valami bajom kell, hogy legyen vele, nem? Micsoda logika! Ms Fletcher előtt Columbot néztem, attól ilyen pengeéles az agyam ma reggel.

Az a baj(om) a lottóval (és egyéb szerencsejátékokkal) - közgazdaságilag -, hogy egyfelől nulla összegű játék, ami azt jelenti, hogy a nyertes a sok-sok vesztes által elvesztett száz és ezer forintokat teszi zsebre. Ez nem tetszik. Jobban szeretem a win-win játékokat, mint a win-lose helyzetet. Ne más nyomorából gazdagodjak már meg, pls!
A másik problémám maga az elv: a lottó azt közvetíti, hogy a meggazdagodás (sokak számára egyetlen) elérhető módja a szerencsés véletlen. Ez olyan "Isten útjai kifürkészhetetlenek" duma, nem pedig "Segíts magadon, Isten is megsegít". Pedig. Pedig a modern kapitalizmusban a meggazdagodás útja-módja a jó (és sok) munka, a jó ötlet, a jól felépített válalkozás kell, hogy legyen. Self made man. Mindenki saját sorsának kovácsa. Meg persze együtt kovácsolunk (mint politikai közösség) sorsot magunknak, de nem a véletlenre, nem a csodára alapozzuk jövőnket.
Nem azt mondom, hogy nincs váratlan utazás örökség, nem lehet sikeres a tőzsdén, akinek jók a kapcsolatai megérzései, vagy hogy a piac szerencse nem vezethet üzleti sikerhez, hanem azt, hogy jobb a kapitalizmus helyzete egy olyan országban, ahol az alapelv az, hogy a tudás, üzleti készségek és a szorgalmas munka eredménye az anyagi jólét és a szerencse maximum kellék a színpadon, nem pedig főszereplő.
 

(Közben elkezdődött a Smallville és azt mondja benne Lionel Luthor Lexnek, a fiának, hogy "Jól tudom, hogy milyen erős a sötét oldal csábítása!" Hahaha!)

A tegnapi vizsgáztatás volt az utolsó (utóvizsga) ebben a vizsgaidőszakban. Juhúúú!

Tudom, hogy egy év múlva lesz újra esedékes, de már most szólok: aki nem tudja a vizsgán, hogy a monetáris politika intézményi felelőse a jegybank, a költségvetési politikáé pedig a kormányzat, az be se jöjjön! Grrrr!

És egy tanács vizsgáztató kollégáknak: ne vizsgáztass visszhangos tanteremben, mert minden kérdést minimum 2,5-szer kell feltenned!

Nem konkrétan, hanem általában. Lehet bármilyen, hangsúlyozom bármilyen... /Jó időnként  outsider pozícióba helyezkedni, nem? Durkheim szerint a tudós vizsgálódása ilyen, pláne, hogy a vizsgált társadalmi tények tőle függetlenek - hehe .../ Szóval lehet bármilyen a gazdaságpolitika, de lássam az összhangot a gazdaságfilozófiával. (Vagy legalább keressem.) Amit meg tudnom kell (ha máshonnan nem) a kormányzó politikai erő politikai filozófiájából és/vagy ideológiájából. Legyen meg a gondolat és a tett egysége. A szó nem érdekes annyira ez esetben, mert egyrészt elszáll (mint tudjuk), másrészt pedig az főleg a porhintést szolgálja (porpaganda), amióta a kommunikáció ekkora teret kapott (lássuk be ez kb. Cicero óta így van).

Nem akarok belemenni a konkrétumokba, mert nem az a célom. Lehetne. Lehetne elemezni az elmúlt 20 évet, vagy a mostani 29 pontot (numb3rs :), hogy kimutassuk az összefüggéseket. Még pontosabban, hogy felrajzoljuk a hátteret, hogy megadjuk a backgroundot, hogy megmutassuk a gazdaságfilozófiai alapokat. Nem.
Én arról akarok beszélni, hogy a gazdasági felsőoktatásban végzettek fejéből mennyire hiányoznak azok a filozófiai - politikai filozófiai - gazdaságfilozófiai alapok, amelyek mentén ezt meg lehet(ne) tenni. Vagy amelyekre támaszkodva mindenki megtehetné egyedül, ha akarná. És akkor nem lenne annyi értelmetlen vita, félreértés, egymás mellett elbeszélés. Akkor egyértelműbb lenne, hogy az egyik kormány ezt miért így csinálja, míg a másik meg amúgy. A polgári és nem polgári fejekben.

Jövőre, ha minden jól megy lesz egy standard gazdaságpolitika tárgyam. (Van nem standard is.) Olyan jó lenne, ha tarthatnék előtte egy felvezető tárgyat gazdaságfilozófia cím alatt. Beszélnénk az egyén - közösség viszonyáról Platóntól Heideggerig bezárólag, tárgyalnánk szabadság - rend fogalompárt Hayeknél és Marxnál, elővennénk az igazságosság kérdéskört Rawlst és John Kekest (magyar, magyar!) olvasva, kinyitnánk Burke és Lenin műveit, hogy megértsük a lassú és spontán, illetve a gyors és forradalmi változások mibenlétét, problémáit. Sorolhatnám napestig. Nem lesz ilyen tárgy, nincs rá kredit. Marad a monetáris politika, meg a költségvetési. Na so was!

És picsogás. Lehetne a cím, de valahogy nem akartam a címbe ilyet leírni. Mert nem. Jó lenne egy vita a szakszervezetek szerepéről... (mármint itt, a közgázblogon) A közgazdászok egy része egyébként nem nagyon komálja őket, mert a munkapiac rugalmatlanságának okozóit látja bennük. A rugalmatlanság pedig mint tudjuk ökonómiai szempontból nem jó, mert csökkenti a piac hatékonyságát (rontja a mechanizmus működését) és ezzel nem egyensúlyi helyzetek tartós fennmaradását eredményezi. Disequilibrium. (Respect Kornai!)

Itt egy cikk a Népszabiból (online), amiben a Magyar Köztisztviselők és Közalkalmazottak Szakszervezetének főtitkára arról beszél, hogy a rendkívüli adó (98%-os adót vezettek be minden 60 napon túli végkielégítésre a költségvetési szférában) 683 ezer embert hozhat a korábbinál sokkal kedvezőtlenebb helyzetbe. Na, ez az a tipikus szakszervezeti picsogás, ami arról szól, hogy a "szakma" (értsd a szakszervezeti tagság) lássa az érdekérvényesítést, lássa, hogy a vezetés tesz valamit (értük), azt gondolja, hogy jó csávók ezek, nézd más Irénke, hát kiállnak értünk, végül is ez a dolguk, azért szakszervezet, nem?
Ez eddig rendjén is van. De azért nem árt észben tartani, hogy ez picsogás. Megnéztem a végkielégítés kiszámítását a végkielégítés információs portálon. Azt találtam, hogy alapesetben eleve csak 8 év munkaviszony után jár 60 napon túli végkielégítés (mármint 2 havi fizunál nagyobb). Akkor mennyi is az a 683 ezer ember, akit érinthet? Persze lehet, hogy a főtitkár blackberry-je még nem frissítette az adatokat és az érdekképviselő tényleg úgy tudja, hogy mind a 683 ezer 8 évnél hosszabb munkaviszonnyal rendelkezik a közszférában. Akkor, kéne nyomni egy f5-öt...

Azt is mondta a tisztelt érdekképviselő, hogy a végkielégítések összegének lefaragásával a kormány tömeges személycseréket készít elő. Lehet. Nem tudom. Majd meglátjuk.

De. Én az államtól is azt várnám el, mint amit a magángazdaság szereplői amúgy maguktól elvárnak, sőt..., hogy hatékonyan működjön. A magyar állam, államigazgatás működési hatékonysága finoman szólva is javítható. És igen, ebbe az is beletartozik, hogy aki nem jól dolgozik, azt ki kell rúgni. És igen, azt gondolom, hogy miközben vannak olyan területek, ahol felvenni kéne, közben vannak olyanok is, ahol meg kirúgni. Biztos mindenkinek megvan (nekem is) az a PM-es főosztályvezető-helyettes ismerőse, akitől bőven hall olyan történeteket, hogy honnan és hány embert lehetne simán elküldeni, mert rosszul dolgoznak és a jelenlegi munkájukra simán fel kéne venni egy 20 évvel fiatalabbat. Kettőére egyet. És nem, nem gondolom, hogy az állammal szemben csak a hatékonysági kritériumot kell megfogalmazni, de azt gondolom, hogy azt is meg kell fogalmazni. És azt is gondolom, hogy ha lehet, akkor az alkalmatlan emberek elküldése ne legyen túl bonyolult és ne kerüljön túl sokba. Ezt azért gondolom, mert az általam (is) befizetett adó bánja. A Coca-Cola Co. esetében nem érdekel, hogy az elbocsátásnak mi a költsége, az nem az én pénzemből megy. Ettől függetlenül azt viszont nem gondolom, hogy olyan jogszabályi változtatásokkal kell megteremteni a hatékony államszervezet létrehozásának lehetőségét, amelyek esetlegesen alkotmányossági kételyeket ébresztenek (pl. visszamenőleges hatály), de azt gondolom, hogy valahogy meg kell teremteni, mert ami van, az nem jó. 

Nekem.