Vezető út is nyilván jószándékkal van kikövezve. A görög "válság" kapcsán már írtam róla (nemcsak én, pl. Mary Kaldor is), hogy elengedhetetlennek tűnik - mondjuk, hogy az a gazdaságpolitikai realitás -, hogy a közösségi monetáris politika (ECB) mellett létrejöjjön az uniós szintű fiskális politika is. Jelenleg ugyanis Brüsszel az ilyen-olyan alapokon keresztül mindössze a tagállami összesített GDP 1%-a felett "rendelkezik". Azt is csak idézőjelesen, mert nem nincs olyan típusú koherens politikai akarat és adminisztrációs rendszer mögötte, mint ahogy fiskális politikáról szólva automatikusan odaértjük a választói akaratot képviselő kormányzatot annak struktúrájával, döntési és végrehajtási szisztémáival egyetemben. Meg még a titkárnőt is. A jelenlegi rendszerről itt olvasható egy hosszú anyag - ha valakit nagyon-nagyon érdekel. (Nem izgi.)

Illik szkeptikusnak lenni, de nekem az a benyomásom, hogy alakul valami. Egyfelől ott az eredeti koncepciónál sokkal erősebbé alakul(gat)ó európai pénzügyi felügyelet, másfelől pedig most azzal jönnek a németek (és a franciák), hogy az eddiginél jobban össze kell hangolni a nemzeti költségvetések működését, illetve jobban kéne felügyelni és erősebb szankciókkal sújtani a renitens tagállamokat.

A két hangadó tagállam támogatásáról biztosítja azt az elképzelést (bizottsági javaslat), miszerint jövő évtől egy európai költségvetési félév beiktatásával az eddiginél jobban összehangolnák a nemzeti költségvetési politikákat, megakadályozva ezzel súlyos, az egész EU és az eurózóna stabilitását aláásó folyamatok kibontakozását.

A két ország azért is síkra száll, hogy a tagállamok nemzeti törvényekbe foglalják azokat a szabályokat, amelyek a közpénzügyek konszolidálásának pályáját rögzítik és "költségvetési célokat rögzítsenek" a stabilitási és növekedési paktumban lefektetett középtávú célokkal összhangban.

Ha egy tagállam nem tartaná tiszteletben az általános gazdaságpolitikai iránymutatásokat vagy komolyan veszélyeztetné a gazdasági és pénzügyi unió jó működését, ennek tanácson belül történt megvitatását követően figyelmeztetésben részesítenék és ajánlásokat készítenének a számára (nem szól ez a bekezdés arról, milyen szerepet játszana a Bizottság a folyamatban). A német-francia duó szigorúbb vizsgálatnak vetné alá az eurózóna tagjainak stabilitási (makrogazdasági) programjait és az Eurostat kompetenciáinak Bizottság által javasolt kiterjesztését is támogatásáról biztosítja.

A közös álláspont a továbbiakban a gazdaságpolitika megfelelő szankciók útján történő hatékonyabb felügyeletét, ellenőrzését is taglalja. Mindenekelőtt a szabályokon nyugvó szankciók alkalmazásával erősítenék meg a költségvetési felügyelet hitelességét. Azon a véleményen vannak, hogy rövid úton szankcionálni kell azokat a tagállamokat, amelyek megsértik a stabilitási és növekedési paktum preventív és korrekciós részét.

Megint egy könyv, amit meg kéne venni... Jaj, de szeretnék olyan helyen dolgozni, ahol van pénz/paripa/fegyver, valamint szándék (és tanszéki könyvtár) a friss szakirodalom beszerzését illetően. Mert az van, hogy saját zsebből nem tudok havi 20-30 ezer forintot kifizetni ilyesmire. Sem könyvekre, sem folyóiratokra. Sem.
Meg nincs is olyan szeglete a világnak (értsd a világgal szemben általam támasztott elvárásoknak), amelyben egy tanárnak/oktatónak magánfinanszírozással kéne a szakkönyvekhez hozzájutnia.

Hogyan lehetséges a választók nagyobb részét megnyerni az adócsökkentési politikának, a jóléti állam leépítésének, miközben a növekvő egyenlőtlenség miatt várható lenne a jóléti állam növekvő népszerűsége? – erre a kérdésre keresi a választ Paul Krugman Nobel-díjas közgazdász könyvében, A liberális lelkiismeretben.

Rövid ismertető (recenzió?) magyarul az fn.hu-n (innen az idézet is), angolul pedig a nytimes.com-ról.

Nem, nem az a film. Meg nem is a másik. Viszont azt olvastam, hogy a poligámia nem tesz boldoggá. A téma, pontosabban annak tálalása azért érdekes, mert alkalmat ad arra, hogy picit elmerengjek a mikroökonómiai hasznosság (utility) fogalom jelentésén, használhatóságán, egyéb dolgain.

Ezt írja a lifenetwork:

Nem tesz boldoggá a poligámia: egy malajziai kutatás szerint az első feleségek és a többnejű családokban élő gyerekek szenvednek az ilyen helyzetekben.

(Azért az vicces, hogy "valamint tudósok"...)

A közgazdaságtan (mikroökonómia) a hasznosság fogalmát használja arra, hogy a különböző javak (termékek és szolgáltatások), amelyeket szükségleteink (vágyaink) kielégítése érdekében fogyasztunk, fogyasztása jó érzéssel tölt el bennünket. Jó. Azért fogyasztjuk, mert fogyasztását hasznosnak véljük. Mondhatom azt is, hogy a fogyasztása boldogsággal tölt el, meg azt is, hogy a fogyasztása valami rossz (fájdalom) csökkenését okozza, stb. A kulcsszó az pedig az, hogy az ÉN számomra hasznos. Az önérdek követő egyén az, aki eldönti, hogy neki éppen akkor vagy máskor, itt vagy ott mi mennyire hasznos. (Autonóm és racionális.) Más nem tudja, más nem is tudhatja, hiszen kinek a pap, kinek a papné... (Szubjektív hasznosságelmélet.)

A fenti hír kapcsán azon érdemes elgondolkodnunk, hogy az adott intézmény (poligámia) "fogyasztása" valakit mégiscsak boldoggá kell, hogy tegyen... Valószínűleg a férjeket teszi bolgoggá a poligámia, esetleg az idősebb generációkat, akik a hagyomány továbbélését látják benne. Talán a második feleség is boldog? Nem tudjuk, csak azt, hogy az első feleségek és a gyermek nem. Ha rajtuk állna, ha ők döntenének, akkor nem lenne poligámia. De nem ők a fogyasztók. Hanem a férfiak (a férjek). Hogy is van ez? Van egy fogyasztó, a férfi, egy fogyasztási egység, a család és simán előfordulhat, hogy ami a fogyasztónak hasznos (az, hiszen fogyasztja), az a fogyasztási egységnek szumma nem hasznos (sőt!)? Igen. Elő.

Az egyik közgazdaságtani útelágazás az externális hatások felé vezet (externáliák): az adott fogyasztás nem pusztán eladó - vevő közti interakció, hanem egy (vagy több) harmadik félet is érint, esetünkben negatív módon, vagyis a harmadik félnél költség keletkezik. A közösség ezt általában elismeri, és a harmadik fél számára lehetőséget ad (bíróság, illetve egyéb kényszerítő eszközök) a kár elismertetésére és a költség megtérítésére. (R. Coase szerint a tárgyalásos út jól járható, ha egyértelműek és érvényesíthetőek a tulajdonviszonyok, valamint kicsik a tranzakciós költségek.)

A másik útirány a fogyasztási egységek vizsgálata, illetve annak belátása és modellezése, hogy a család vagy háztartás, mint fogyasztási egység nem azonos az egyénnel, valamint hogy a fogyasztási egység fogyasztási döntéseinek roppant bonyolult és igen sokféle modellje adódik attól függően, hogy milyen vallási-kulturális és egyéb környezeti feltételek közé helyezzük a fogyasztási egységet. Itt már nem elég, ha "csak" közgazdászok vagyunk. Az ilyen típusú kutatásokhoz, modellépítéshez szociológia, kulturális antropológia, piszhológia és még a jó ég tudja mi minden kell.
 

Van-e annál jobb, mint amikor egy öt és fél éves szombat délelőtt megtalálja az ágyneműtartóban a karácsonyi maradék csillagszórókat?

Naná, hogy meg kell gyorsan gyújtani mindet szép sorjában és harsány csatakiáltások közepette rohangálni velük a nappaliban fel és alá.

Jaj, de boldog!

Tejeskávés szombat délelőtti blogolás.

Hidegfront. Én is

Anno, mielőtt a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemre felvételiztem volna, a közgazdasági szakközépiskolában politikai gazdaságtant tanultam (két éven át), nem pedig közgazdaságtant. A politikai gazdaságtan a szocialista tábor keretein belüli közgazdaságtan volt. Marx 20. századi szellemi "örökösei" (egyébként baromira nem, nyilván idézőjeles) nem magyarázták túl a dolgot: a politikai gazdaságtant Marx Károly, Adam Smith, David Ricardo és a többiek után, a feje tetejéről a talpára állította (igen, Hegelt is), az úgynevezett közgazdaságtan pedig polgári csökevény, hamis ideológia, a kizsákmányolás kapitalista/imperialista álcája.

A szocialista rendszer politika bukásával együtt bukott a politikai gazdaságtan is. Az egyetemeken közgazdaságtant, mikroökonómiát és makroökonómiát kezdtek oktatni. Változott a forma, változott a tartalom. A neoklasszikus közgazdaságtan (mainstream) vette át a korábbi marxista politikai gazdaságtan helyét. Sokáig nem is tudtunk róla, hogy van más is. Hogy van intézményi közgazdaságtan (esetleg új-intézményi iskola), hogy van osztrák iskola, vagy a neo-keynesiánusok, poszt-keynesiánusok, pláne nem tudtuk, hogy van politikai gazdaságtan a nyugati féltekén is. Ez csak ímmel-ámmal hangzott el, leginkább akkor botlott bele az ember, ha többet akart tudni az átlagnál és szakkollégista lett. Viva 'la szakkollégium!

A hosszú felvezetés után a lényeg: a vg.hu-n olvasható Dani Rodrik cikke, aki a Harvard Egyetem (USA) politikai gazdaságtan professzora (én nem írnám egybe, mint a vg.hu). A világ egyik méltán leghíresebb egyetemén. Political economy. Marxot idéz. (Mit gondol a kedves olvasó, a vezető magyar közgadasági képzés során el kell-e olvasnia akárcsak egy oldalt is Marxtól egy hallgatónak? A válasz: nem.) A bizalomról ír. A piacok, a piaci szereplők szándékairól, motívumairól. Nagyon tanulságos.

Manapság a piacok szemlátomást úgy vélekednek, hogy egy kormány fizetőképességére a legnagyobb veszélyt a hatalmas fiskális hiányok jelentik. De holnap esetleg azt gondolhatják, hogy a gyenge növekedés az igazi probléma, amelyet a szigorú fiskális politika idézett elő.

Kevesen tudják megjósolni, hogy a piaci hangulat milyen irányba mozdul el, legkevésbé maguk a piaci szereplők. Hasonló gazdaságpolitikai lépések eltérő reakciókat váltanak ki. Ezért hiábavaló próbálkozás, ha a gazdaságot a piaci bizakodás diktátuma szerint próbálják meg irányítani.

Amíg a piaci szereplők pénzt tudnak keresni, addig készek a saját szavaikat is megcáfolni, ezért csak azt akarják, ami egyszerűen működik, ami stabil, egészséges gazdasági környezetet biztosít, ami elősegíti a tartozások visszafizetését. Ha a körülmények eléggé súlyossá válnak, akkor az adósság átütemezésére is készek, ha ennek alternatívája a káosz és a még nagyobb veszteség kilátása. Mindez némi teret nyit a kormányok manőverezésére.

Ez az a pont, ahol az európai kormányoknak (és gazdasági tanácsadóiknak) mindig elment a hajó. Ahelyett, hogy időben szembenéztek volna a kihívással, először halogatásba kezdtek, majd meghajoltak a nyomás súlya alatt, és végül maguk is fetisizálták a piaci elemzők nyilatkozatait. Ezzel megtagadták maguktól a gazdaságilag kívánatos politika követését, amellyel jóval nagyobb támogatottságra tudtak volna szert tenni. Ha a mostani válság súlyosabbá válik, akkor azért a politikai vezetőknek kell viselniük az elsődleges felelősséget. Nem azért, mert figyelmen kívül hagyták a piacokat, hanem azért, mert túlságosan komolyan vették őket.

Olvassátok el!

Siralmas a bankok tanácsadói munkája - olvasom a vg.hu-n.

Ja, nem, nem a magyar (magyarországi) bankok befektetési tanácsadói munkája siralmas, hanem a német bankoké. Egy német fogyasztóvédelmi szervezet vizsgálata szerint.

Azon tűnődtem, hogy ha a német bankok befektetési tanácsadói munkája siralmas, akkor - ismerve a két üzleti világ közti általános különbségeket -, vajon a magyar bankok befektetési tanácsadói munkája milyen lehet?

Költői kérdés volt.

Ez is vegytiszta közgazdaságtan: a napozás/perc - naptej nélkül határhaszna hamarabb válik nullává, mint a napozás/perc - naptejjel. A nyert (további napon tölthető) percszám növekedése pedig egyenesen arányos a fényvédőfaktor számának növekedésével, amely viszont egyre magasabb árat jelent. A vásárló tehát azt mérlegeli, hogy mekkora költsége van (emelkedő faktorszámú naptej), illetve mekkora hozama a következő napon tölthető percnek - nyilván az eredeti, naptej nélkül napon tölthető percszámon túl.

Ha nem szeretem szabadidőmet a napon tölteni (vagy nem tudom mert példának okáért dolgoznom kell), akkor nulla, vagy ahhoz közeli összeget áldozok naptej vásárlásra. Ha ellenben éjjal-nappal napon lennék (de inkább nappal), akkor költök rá, sőt, minél hosszabb időt, annál többet, ami esetünkben a faktorszámtartalom fogyasztásának növelését jelenti.

Szép napot és UV-B mentes barnulást!

Mit tehetnék? Sodródom az árral...

Azért sem fogom sem azt leírni, hogy hüje kormány, hát hogy lehet ilyet csinálni, sem azt, hogy bátor tett volt kiállni valami mellett (nemzeti érdek kontra globális kapitalizmus). Ezt meghagyom a törökgáborelemeznek, meg a mandínernek, meg a kettősmércének, meg a többi közéleti blognak. Úgyis lehet tudni előre, hogy Vértes András mit mond, meg Parragh Lászlónak mi lesz a kommentje. Vihar a biliben. Persze a piaci szereplőknek, alapkezelőknek, bankoknak, day-tradereknek, meg ilyeneknek nem mindegy, nekik ez kockázat, de ha jól dolhoznak, akkor kezelik, elvégre azért kapják a nagy zsét a zsebbe, hogy kezeljék (ezt is, meg mást is). Az elemző szemében ez is csak egy esemény, aminek van hatása az árfolyamra. Rövid távon, hosszú távon. Meg még annyi mindennek... Jaj, össze se tudnám számolni!

Számomra az az érdekes, hogy (mivel én nem day-tradelek ezért csak délben) megnézem az "újságokat" és azt látom, hogy "Szabadesésben a forint és a BUX" (index.hu), "Nagyot esett a forint" (fn.hu), aztán ránézek az árfolyam grafikonra és azt látom, hogy BUX -2.3% (kb negyed egykor), EUR/HUF 287.68 (az indexen 287.8-at látok ami 0.2%-os euro erősödés). Azért ez nekem nem tűnik szabadesésnek...

Tanulság? Nem csak az index.hu-n, meg az fn.hu-n kell gazdasági híreket olvasni. A napi.hu főcíme azt emeli ki, hogy "Szeptemberben jön vissza az IMF Magyarországra", a vg.hu meg mint az okos lány: "Játék a tűzzel", hoz is ajándékot, meg nem is...

Akik olvasnak, azok tudják, hogy legalább annyit kritizálom a gazdasággal foglalkozó médiát, mint amennyi közgazdaságtant öntök belé (az olvasók elé). Ez is kritika, vagy ha tetszik alaptétel: on-line médiában on-line kell lenni, és nem szólhat még délben is a címlapsztori a hajnali (reggeli) zuhanásról.

Azt lássam a címlapon, hogy mi van most! Mert ha azt szeretném tudni, hogy mi történt ma reggel, délben, stb. egészen lapzártáig, akkor kézbe veszem a holnapi nyomtatott sajtót. Feel the difference?

Korrigálok: az Indexen a szabadeséses cikket már kiszorította a címlapról a "Hol legyen az Index utca?" címmel futó közérdekű kezdeményezés... Ezzel (részben) helyre is állt a világ rendje, ami bulvár, az bulvár.