Nagy igazság van abban, amit Krugman mond. Paul Krugman az amerikai kormányzatot kritizálja, mondván, az Obama-adminisztráció többet beszél a (keynesiánus) keresletösztönzésről, mint amennyit tesz érte. Krugman szerint a kormányzat lényegében propagandatevékenységet folytat (blöfföl, ha úgy tetszik), mert miközben vizet prédikál (keresletélénkítést kormányzati eszközökkel), bort iszik (csökken az állami foglalkoztatottak száma és az állami vásárlások is alig nőttek), ráadásul még ha a szövetségi állam kicsit többet is költött erre vagy arra, az állami és az önkormányzati szint kiadáscsökkentő lépései összállami szinten jól keresztbetettek.

...the big government expansion everyone talks about never happened... - írja Krugman a New York Times-ban, a Hey, Small Spender című cikkében.

A napi.hu összefoglalója így fogalmaz:

Krugman szerint, ha arra a következtetésre jutunk, hogy az Obama-adminisztráció elmúlt két éve azt bizonyítaná, a gazdaságélénkítés sikertelen volt, akkor abból nem azt a következtetést kell levonni, hogy a keynesiánus megközelítés (tehát a növekedés állami kiadásokon keresztüli beindítása) rossz volt, mivel ezzel az Obama-kormány soha nem is próbálkozott.

Nem tudom, hogy a keynesi recept működik-e manapság vagy sem, és azt sem, hogy az állami keresletösztönzés (goverment spending) vajon a legjobb-e, amit az állam tehet, hogy segítse a válságból való kilábalást, vagy van nála szebb, jobb és hatásosabb a tarsolyban. Egyet biztosan tudok: mielőtt bármiről ítéletet mondunk, hogy hogyan hatott, előtte tisztázni kell, hogy megtörtént-e! Ebben nagyon igaza van Krugmannek.

Lett az év jegybankára.

Az Emerging Markets a Euromoney Institutional Investor Plc kiadványa, a pénzügyi döntéshozók egyik legfontosabb szaklapja. Az újság évről évre közgazdászok, elemzők, bankárok véleményét összesítve dönt a világ legjobb jegybankelnökeiről. A szakértők 2010-ben Simor Andrást, a Magyar Nemzeti Bank elnökét találták a legjobbnak az ún. „felzárkózó európai” régióban.

De jó! A kérdés már csak az, hogy ez a díjat valóban azzal érdemelte-e ki, amit beletett a kalapba szakmailag, vagy esetleg azért ítélték neki, amit emberileg? Ugye jól emlékszem, hogy ő az, aki kissé zokon vette jegybankelnöki fizetésének csökkentését (2 milliós bérplafon) és panaszkodik is úton-útfélen, hogy milyen csúnyaság történt vele?

Szegény-szegény Simor András... Remélem ez a díj (részben) kárpótolja őt, mert nagyon úgy tűnik, hogy a fizu az "alacsony" marad, nem engednek Orbánék...:

Jean-Claude Trichet európai központi banki elnöknek is megerősítette Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter, hogy a kormány fenntartja álláspontját az MNB-elnök javadalmazásáról.

A nemzetgazdasági tárca már előző nap közölte: a miniszter megtette észrevételeit az Európai Bizottság pénzügyi és gazdasági főigazgatójának levelére is, szintén megerősítve, hogy a kormány "a takarékosság, az államháztartási egyensúly, de pusztán az emberi tisztesség elve miatt is fontosnak tartja, hogy a közszféra vezetőinek és tisztségviselőinek, így a Magyar Nemzeti Bank elnökének havi díjazása kétmillió forintnál ne legyen több".

Jaj ez a díj, ez olyan magas labda volt, nem hagyhattam poszt nélkül! És mielőtt kapnék ezt-azt (szakmailag), szeretném leszögezni, hogy fontos értéknek tartom a jegybanki függetlenséget, ám a jegybankelnök fizetését nem úgy tartom számon, mint annak legfontosabb elemét. Sőt. Huszadrangú, vagy még az sem.

A közgazdaságtant (mikroökonómiát) oktató tanár egyik legfontosabb feladata, hogy megértesse a diákokkal, hogy miképpen működik a piac, a piaci mechanizmus. HOgyan hatnak különböző események a piacon és a piaci folyamatok révén aztán miképpen jelenik meg ezen események hatása a piaci ár és a piac méretének megváltozásában.

Az fn.hu jóvoltából megtudhattuk, hogy drágulni fog a tojás.

A takarmányárak 30-40 százalékos emelkedése miatt, a tojás termelői árának 10-15, fogyasztói árának mintegy 5 százalékos emelkedésével számol a következő hónapokban a Tojásszövetség.

(És azt is, hogy létezik olyan, hogy Tojásszövetség...)

Nézzük a hír közgazdasági elemzését! A takarmány ez esetben termelési input, vagyis annak drágulása a termelési költségek növekedését jelenti. A termelési költségek változása a piaci kínálatra (kínálati görbe) gyakorol hatást, egészen pontosan csökkenti a kínálatot (a kínálati függvény balra mozdul). A kereslet nem változik.
Az eredeti (egyensúlyi) ár mellett a piacon túlkereslet jön létre - csökkenő kínálat, valamint változatlan kereslet mellett -, amely túlkereslet eredményeképpen a termék (tojás) ára emelkedni kezd. Az ár addig növekszik, amíg ki nem alakul az új egyensúlyi ár, immár az új kínálati és régi-új keresleti függvény által meghatározot piaci egyensúlyiban. Az új ár az eredetinál magasabb lesz, amely magasabb ár mellett a fogyasztás természetesen csökken, de ez nem a kereslet csökkenését jelenti - hiszen a keresletet nem érte semmilyen hatás -, hanem azt, hogy a keresettt mennyiség csökken. Ugyanazon keresleti görbe egyik ár-mennyiség pontjából egy másik ár-mennyiség pontba mozdultunk.

A termelési költségek nőttek, a kínálat csökkent, az ár emelkedett, a keresett mennyiség (és a piac mérete) csökkent.

Valahogy így.

Azt írja az fn.hu, hogy drágult az állam működtetése, merthogy az MNB által nemrég közzétett tájékoztató (tájékoztató a nemzetgazdaság pénzügyi számláinak adatairól 2010. II. negyedév) szerint a II. negyedévben a GDP 5.5%-a volt az államháztartás nettó finanszírozási igénye, míg az I. negyedévben a GDP 4.8%-a.

Szeretnék mindenkit megnyugtatni: az állam működtetése nem drágult (vagy lehet, hogy igen, de az nem ezekből az adatokból fog kiderülni).

A finanszírozási igény ugyanis gyakorlatilag (és nem makropénzügytani terminológiában) a megtakarítási hányad másik neve. Az államnak finanszírozási igénye van, mert nettó negatív megtakarító (lásd még deficit, illetve államháztartási hiány), míg például a háztartások (mint szektor) szokásosan finanszírozási képességgel bírnak, mert megtakarításaik egyenlege szokásosan pozitív. Ha az államháztartás finanszírozási igénye növekszik, az simán csak annyit jelent, hogy többet kér kölcsön. Ez nem azonos azzal, hogy drágább lett a működtetése, habár kétségtelen, hogy oka lehet a nagyobb hiánynak (amit finanszírozni kell) a drágább működtetés is. Meg még sok minden más is. Hogy mást ne említsek, például oka lehet a tervezettné alacsonyabb bevétel (adóbevétel) is. Aggódni persze lehet, mert a finanszírozási igény növekedése az éves hiánycél tartását veszélyeztetheti, de olyan nagyon aggódni sem érdemes, mert a hivatkozott adat az utolsó négy negyedév finanszírozási igénye osztva az utolsó negyedéves GDP-vel, a hiánycél meg más időszakra (naptári év) vonatkozik.

Ami érdekes, az nem is az államháztartás finaszírozási igényének változása, hanem a nem-pénzügyi vállalatok nettó finanszírozási képessége. Ez ugyanis pozitív, ami azt jelenti, hogy a vállalati szektor ahelyett, hogy beruházási hiteleket venne fel nyakra-főre és beruházna (kölcsönből), pozitív megtakarítási hányadot produkál.
Nem ez lenne a dolga.

Az állam 2011-es finanszírozási tervérőlről (ÁKK) itt lehet olvasni. Ha.

Alaposan átrendezi a válság a nemzetközi gazdasági erőviszonyokat. Vagyis nem is annyira átrendezi őket, mert az átrendeződés már tart egy ideje, inkább azt mondhatjuk, hogy a válság felgyorsította az átrendeződést, mint folyamatot. Igen, arra a folyamatra gondolok, amely röviden Kína és a délkelet ázsiai térség (de főleg Kína) világgazdasági térnyerésével foglalhatóak össze.

Nem újdonság, nemrég és is írtam róla, hogy pár éve Kína az USA legnagyobb hitelezője (államkötvények kilóra), meg egyebek. Ami viszont érdekes és fontos számomra a Kínával kapcsolatban megjelenő hírekben, az hogy a világgazdaságtan vagy a nemzetközi gazdaságtan (nekem mindegy) egyben nemzetközi politikai gazdaságtan is kell legyen. Punktum!
A Kína ma a világban érthető meg anélkül, hogy ne lépnénk hátrébb egyet (meg oldalra egy másikat), és ne gondolnánk végig a XX. század politikai folyamatait kezdve a 60-as évekbeli szovjet - kínai viszony megromlásától, a 70-es évek Henry Kissinger irányította amerikai Kína-politika (nyitás) hatásán át. Mint ahogy értelmeznünk kell a szovjet modell reformjai, majd bukása által okozott sokkot, illetve annak tanulságait a kínai vezetés számára éppúgy, mint a kínai nacionalizmus szerepét a kínai külgazdasági politikában.

A mikroökonómia, de még részben a makroökonómia is, el tud tekinteni a társadalmi-politikai erőtértől (nem biztos, hogy ezt helyesen teszi), de a nemzetközi gazdasági helyzetet, folyamatokat a világpolitikai folyamatoktól és eseményektől különválasztani... az több, mint balgaság.

Tessék, ez van most Kínával és Görögországgal: Kína egészben lenyelné Görögországot - írja az index.hu.

A kínai miniszterelnök háromnapos hivatalos látogatáson tartózkodik a görög fővárosban, Athénban. A világ második gazdasági hatalma kisegítené a szorult helyzetben lévő Görögországot, ám ennek ára van: Kína hitelt nyújtana a görög államnak és vállalatoknak, de ennek fejében a délkelet-európai uniós tagállamnak kínai termékeket kellene vásárolnia és be kellene engednie a kínai vállalatokat az ország piacára.

Kína és hatalmas tőke- és valutatartaléka szívesen áramlik ilyenkor külföldre, ahol jó feltételekkel, viszonylag olcsón lehet a kulcspozíciókat megszerezni [15]. A kínai belépés a görög hajózási szektorba bír talán a legnagyobb hírértékkel – az állampapírok tervezett vásárlása mellet –, mivel Görögország [16] megkerülhetetlen ezen a területen, Kínának szüksége van a görögök megnyerésére saját helyzetének erősítéséhez. A görög kormány kénytelen az ország belső társadalmi feszültségeit is számba venni, és a munkahelyteremtésre koncentrálni, így a kínaiak több milliárd eurós fejlesztési ajánlata rendkívüli csáberővel bír. Nem utolsósorban Kína így egy régi uniós tagállamban vetheti meg elég alaposan a lábát, ahonnan később a kontinens nyugati, fizetőképesebb fele is sokkal elérhetőbb közelségbe kerül. (A szövegben lévő linkek indexes linkek.)

Mi is volt anno a szlogen az oroszokkal kapcsolatban? Hogy már a spájzban vannak? Hát kérem, a kínaiak rizst termelnek a picében, hajózási vállalatot vesznek a fürdőszobában és a lecserélték az összes függönyt a nappaliban. Méghogy a spájz!

Ja, Afrikában már rég bevásároltak...

Comlpementary goods in English.

Olyan termékek, amelyek kereszt-árrugalmassága negatív (nyilván az  egymással való kereszt és nem a mással való kereszt). Vagy ha még nem tanultunk a kereszt-árrugalmasságról, akkor lehet azt mondani, hogy szokásosan együtt fogyasztjuk őket, vagy azt, hogy a fogyasztás során kiegészítik egymást, vagy azt is lehet, hogy ha az egyik ára emelkedik (csökken), akkor a másik kereslete csökken (emelkedik).

De olyanokat nem mondunk, hogy "ha az egyiknek növelik az árát, az a másikra nincs hatással", vagy hogy "azok a termékek, amit amiket! egy hozzá kapcsolódó termék nélkül nem vesznek meg", vagy hogy "olyan termékek, melyet melyeket! egy másik termék helyett azonos célra tudunk felhasználni", meg azt sem, hogy "azok a termékek, amelyeket ki lehet cserélni", és azt sem, hogy "csak az adott termékkel használható".

Pláne nem írunk ilyeneket a dolgozatban...

Astronomers say they have for the first time spotted a planet beyond our own in what is sometimes called the Goldilocks zone for life: Not too hot, not too cold. Juuuust right.

yahoo - news 

I wanna leave the old one right now!

Korábban előkerült már, hogy a válság (nem az a válság, hanem a görög) lehetséges következményeként felerősödhet az igény (és a remény) az Európai Uniós költségvetési politika iránt. Az Európai Unió (illetve részben az EMU) ugyanis még adós a közös fiskális politikával, a jelenlegi rendszerben az összesített (EU) GDP csupán 1% felett rendelkezik a közösség. Ez sok mindennek tekinthető, de közös költségvetési politikának nem.

Magam korábban is azon a véleményen voltam (ezt fenntartom ma is), hogy a közös fiskális politika kialakítása, ezzel együtt a szövetségi szint megerősítése a jövőben elkerülhetetlen, sőt, annak hiánya a közösségi integráció további mélyülésének fő akadályát képezi. Éljen az Európai Egyesült Államok, vesszen a nemzetállamok Európája. (Több posztban is írtam erről: itt, itt és itt is.)

Íme, a fejlemények:

Azt javasolta az Európai Bizottság, hogy vezessenek be olyan szabályozást az Európai Unióban, amelynek értelmében bruttó összterméke (GDP) 0,1 százalékának megfelelő éves bírságot tartozna fizetni az euróövezet minden olyan tagállama, amely „több ízben nem tesz eleget a túlzott egyensúlyhiány esetén követendő eljárás keretében kibocsátott tanácsi ajánlásoknak”. MR1, Kossuth Rádió - MTI

Az Economist is írt erről pár napja How to run the euro... címmel:

The fiscal fix is in

New rules to encourage fiscal discipline should help the euro area. They will reassure the bond-market vigilantes—and should come in handy if the vigilantes drop off again. Now would be a good time for national governments to adopt home-grown fiscal rules, as Germany already has. And as euro members are to underwrite each other’s debts through the EFSF, it is natural that they should demand more say in each other’s budgets. European reviews of national budgets for the coming years have already been brought forward by six months. Firmer sanctions, such as withholding of EU funds or suspending members’ voting rights in the euro group, may be considered, but they would be politically fraught.

...

If the collective is the ultimate paymaster, should more fiscal power be held centrally, as euro-federalists hope? The vast bulk of taxation and public spending is carried out by individual euro-area countries, and the EU’s budget is a tiny 1% of GDP. In America, the federal government collects around two-thirds of all taxes.

In theory, there are good arguments for greater centralisation. It is cheaper and more efficient to raise taxes centrally. And it is also cheaper to borrow that way: no American state on its own could rival the liquidity in the market for Treasuries. A big central budget means that borrowing risks are pooled, too, rather than falling on small, troubled countries such as Greece.

But there are also good arguments against. A country with high unemployment, say, would have less incentive to make its labour market more supple if jobless benefits were financed federally. Anyway, European countries are nowhere near ready to cede so much fiscal autonomy.

Mondjuk ők (ha az Economist, illetve ő, ha a szerző) pesszimistábbnak tűnnek, de ezen nem lepődünk meg, hiszen az Economist általában euroszkeptikus nézetet képvisel.

We will see it...