A tegnapi poszt egyik kommentje elgondolkodtatott. Arról, hogy mennyire fontos a nyelv. Ami ugye adott - magyar. És hogy mennyire pontatlan, sok esetben egyenesen zavaró, ahogyan az erre a nyelvre (nyilván jószándékúan) rossz (?) formában átültetett angolszász közgazdasági terminológiákat használjuk.

Ott van pl. az angol currency szó. Ha simán currency, akkor pénznem, egy ország pénze, de ha foreign currency, akkor valuta. (Mert ugye a másik ország pénze.) Azt hinne az ember, hogy a devizára valami mást mondanak, akik angolul beszélnek... De nem. Az is currency. A devizakorlátozás pl. currency restriction angolul. A foreing currency-re azt írja a szótár, hogy valuta, deviza. Nem baj, hogy közgazdasági értelemben nem ugyanaz a kettő? Mármint az angoloknak. Úgy tűnik, hogy nem zavarja őket. Miért is zavarná? Nem mindegy, hogy a kezemben van vagy a számlámon? Nem mindegy, hogy már megkaptam, vagy még csak majd meg fogom kapni? Úgyis megkapom. Gondolhatja egy brit. Szerintem nem is érti, hogy miért kellene megkülönböztetnie a kezében lévő készpénzt és a számláján lévőt (ha külföldön van), hogy az egyik valuta, a másik meg deviza. Tényleg miért? Nem tud vele ugyanúgy fizetni a Tescoban? De. (Ha már valamit érdemes megkülönböztetni, akkor az a megtakarítás, ami ilyen-olyan formában a tőkepiacon köt ki, mert azzal nem tud a Tescoban fizetni.) Ennek (foreign currency) a szinonímája a foreign exchange. Egy financial dictonary szerint: "Cash or other claims (such as bank deposits and bonds) on another country, held in the currency of that country; what you get when you exchange your Australian cash or travellers' cheques abroad; what the Reserve bank holds in its 'official reserves'; what is usually earned from a nation's exports." Már megint. Mintha ezeket tényleg nem érdekelné, hogy cash, vagy other claims. De hiszen az egyik valuta, amásik meg deviza!!! Hülye angolok, angol hülyék.

Van aztán az exchange rate. Ez akkor most valutaárfolyam vagy devizaárfolyam? Azt mondja nekem a már említett pénzügyi szótár, hogy "What one currency is worth in terms of another, for example the $A might be worth 73 US cents or 70 yen." NA, nem lettem okosabb... Egyébként nem mindegy? Kell a fenének, hogy valutaárfolyam, devizaárfolyam! Az exchange rate a váltási arány. Nyilván más lesz egy kicsit a váltás, ha az utcán váltom, más a bankban és más, ha a currency market-en, ami ugyanaz, mint a foreing exchange market. Ez van általában és magyarul devizapiacnak hívjuk. Vagyis a devizának van piaca, a valutának nincs? Ugye, hogy menyivel egyszerűbb, ha azt mondjuk, hogy currency?

Kérem, kérem! Kérem, azt is magyarázza meg nekem valaki, hogy hogyan lesz a currency board-ból magyarul valutatanács? Akkor már miért nem devizatanács? Vagy talán idegen valutát (készpénzt) hordanak össze a board-ra? És azt, hogy hogy a currency basket miért valutakosár? Á, biztos itt is készpénz a megjelenési forma! Vagy nem?
Azt pedig végképp nem értem, hogy az International Monetary Found miért éppen Nemzetközi Valutaalap lett magyar nyelven? Miért nem Nemzektközi Pénzügyi Alap?
Kérem, segítsen valaki! Ez a sok össze-vissza angol-magyar teljesen összezavart!

Jaj.

Nagy a kísértés, hogy arról írjak, amiről olyan sokan írtak a múlt héten és a hét végén. Mármint az ilyen-olyan nyilatkozatokról, meg azok hatásáról. Nem írok. Egyrészt azért nem, mert sokan írtak róla, én meg akkor már juszt sem (sznob-hatás). Másrészt azért nem, mert jobb dolgom is van, mintsem, hogy arról posztoljak, hogy a Fidesz vezérkar a piacokat teszteli. Ja. Na, most jól meg lettek tesztelve, aztán kész. Pár hét múlva visszajön a forint, meg az OTP árfolyama, ha meg nem, akkor pedig nem csak mi kapunk zakót, hanem sokan mások is, és nem azért amit ez vagy az mondott, hanem azért, mert mégis dupla w alakú válságot fogtunk ki, nem szimplát. (Bár egy válság sosem szimpla - max bizonyos értelemben.)

A forint jelenlegi árfolyamrendszeréről szeretnék írni. Ez egyszerű, tiszta és talán hasznos is. Magyarország pénze, nemzeti valutája a forint. A (valuta)árfolyam egy ország pénzének (egyik valuta) egy másik ország pénzében (másik valuta) kifejezett ára. A deviza és a devizaárfolyam más egy kicsit, nem részletezem, a jól megjegyezhető különbség az, hogy a deviza megnevezés banki (tőkepiaci) műveletre utal (devizabetét, devizahitel). A forint (HUF) árfolyamrendszere 2008. február 26. óta rugalmas, azaz lebegő árfolyamrendszer. Ez azt jelenti, hogy a forint árfolyamát a piac határozza meg. Euroban. Azért abban, mert külkereskedelmi forgalmunk 80%-a abban bonyolódik. Mármint forint-euro és euro-forint relációban. Egyébként jellemzően nem a forint (valuta)árfolyamát szoktuk bemondani euroban, hanem az euroét forintban - nyilván reciprok a viszony. Miért? Hát, elég furán néz ki, hogy 1 HUF = 0,00346433 EUR (ma ennyi), és az esztétikai okokon túl Budapestről (respect vidék!) nézve mégiscsak inkább az a kérdés, hogy mi mennyiért jutunk mások pénzéhez (EUR) és nem az, hogy ő mennyiért a miénkhez.

Ja igen, a piac. Nem az MNB, nem a kormány, nem a Jóisten, de még csak nem is Buga Jakab, hanem a piac. A vevők és az eladók. A kereslet és a kínálat. Rájuk van bízva. És ami a lényeg: ebben a rendszerben senki sem vállal felelősséget az árfolyamért. Senki sem mondja azt, hogy a forint nem lehet, pardon az euro nem lehet 280, 290 vagy éppen 311 forint. De azt sem, hogy ha 250 forintot kell csupán leszurkolni 1 euroért, az már tűrhetetlen és nem hagyom. Nincs árfolyamgarancia. Semmilyen formában. A dollár-euro (euro-dollár) viszony echte ilyen (lebegő árfolyam), tessék megnézni, hogy mit járt be az euro-dollár az elmúlt két évben! Naugye. Szóval, ha egy állam a rugalmas árfolyamrendszert választja (igen, ez választás kérdése), az lemond egy gazdaságpolitikai eszközről, nevezetesen az árfolyampolitikáról. Magyarországon 2008. februárja óta nincs árfolyampolitika. Hivatalosan. Mert egyébként meg van. Nem hivatalosan. Mert egy kicsi és erősen nyitott gazdaság esetében valami kell, hogy legyen. Mindjárt mondom, hogy miért, csak előtte azt, hogy mire jó ez a lebegő rendszer, miért jó a piacra bízni a valutaárfolyam alakulását. Nos, általában azt mondjuk (tanítjuk), hogy a rugalmas árfolyamrendszer előnye az, hogy a jegybank - megszabadulván az árfolyam-horgony (rögzítés) terhétől - a monetáris politikára tud koncentrálni, iletve, hogy az árfolyamváltozás piaci automatizmusa segíti a nemzetközi fizetési mérleg egyensúlyának kialakulását.

Szóval. Magyarországon tankönyvi értelemben és elvileg nincs árfolyampolitika. Gyakorlatilag pedig... Gyakorlatilag egy kis és erősen nyitott gazdaságban két oldalról (minimum) erős nyomás alatt vannak az illetékes intézmények (MNB, kormányzat), hogy "valamit" tegyenek, ha "túl erős" vagy "túl gyenge" a forint. Az egyik oldalon (MNB) az inflációs célkövetés az irányadó, de a fogyasztói árindex a tervezettnél jóval gyengébb forint esetén - az import árak növekedésén keresztül - növekedni fog, így a jegybank kénytelen forint erősítő lépésekre, ha az inflációs célt tartani akarja. A másik oldalon (kormányzat) az érdekérvényesítő csoportok fellépése figyalhető meg: az exportőrök a gyenge, az importőrök az erős forintban érdekeltek, nem is beszélve a sok százezer devizahiteles állampolgálról (figyelem, szavazatok!), akik ugyancsak az erősebb forintban erdekeltek. A Mercedes-Benz, aki meg tőkét hoz ide nyilván a gyengébben, hiszen akkor kevesebb euroból tud ugyanakkora gyárat felépíteni. Attól függően, hogy az érdekérvényesítő csoportok erői milyen eredővel bírnak tesz valamit a kormányzat (pl. nyilatkozik). Meg persze ott van az államháztartási hiány, ami, ha külső forrásból finanszírozott, akkor hat az árfolyamra... Jaj, de bonyolult ez. Lényeg a lényeg: a tisztán  lebegő árfolyamrendszer arról szól (elméletileg), hogy az állam (bármely szerve) max. a vállát vonogatja, de igazából ezt nem lehet. Máshol sem, nem csak nálunk, nálunk meg pláne nem. Mi a megoldás? A megoldás a piszkos lebegtetés (dirty floating), amely a lebegő rendszerbe becsempészi a rögzített bizonyos elemeit, azaz az állam néha beavatkozik, annak ellenére, hogy általában a piacra bízza az árfolyamot. Nem úgy, mint a tiszta lebegtetés esetén (clean floating), amikor is nem-nem, soha. Na. Ez van nálunk is. Dirty.

Some like it dirt.

Arisztotelészt érdemes olvasni. Jót ír, jól ír. Az ókor és a középkor egy része érthetetlen, ha nem ismerjük Arisztotelész munkásságát. Ráadásul ő egy olyan görög volt, aki sokat dolgozott. Ezért manapság külön piros pont jár. Arisztotelész nem szerette a pénzt. Vagyis nem konkrétan a pénzt nem szerette, hanem azt az elvet, amit a pénz képviselt. Konkrétan azt a vagyonszerzési, felhalmozási motívumot, amely a pénz természetének köszönhetően előbb csak megjelent, majd a hellén időkre egyre nagyobb teret nyert az áruforgalomban (kereskedelem, csere). A pénz, vagyis a vert érme (ekkoriban főleg ezüst) tartós jószág. A tartóssága, könnyű tárolhatósága (költségmentes) teszi a felhalmozás ideális eszközévé. Felhalmozhatóságának nincs természetes határa. Nyilván. Ma. De akkor ez valami új dolog. Mert például kecskesajtot nem érdemes mértéktelenül felmalmozni. Meg búzát sem, sőt olívaolajat sem. Semmi ilyesmit. De még házat, földet, barmot sem, mert ott is létezik korlát, ha más nem, akkor a szomszéd szól, hogy beleszántottam az övébe, oszt húzzak el gyorsan, mert rám ereszti a kutyákat. A pénz korlátlanul felhalmozható. Ez baj. Mert azt eredményezi, hogy a felhalmozás, a vagyonszerzés öncélúvá válik. Ezt Arisztotelész nem lájkolta.

És ez miért baj?! Nos, Arisztotelésznek két érve van. Az első érve filozófiai: mindez ellentétes a természeti törvénnyel. (Nem megyek bele a természeti törvény taglalásába, leegyszerűsítve: úgy kell lennie, ahogy az adott dolog természete szerint való.) Az ember természete szerint véges. Véges lény. A határtalan felhalmozás végtelensége ellenkezik az emberi természettel. (Halkan mondom, hogy a határtalan - végtelen az istenek természete szerint való, így a végtelen, mint olyan ember általi áhítása azt jelenti, hogy az ember istenné akar válni.) A második érv politikai: a közösség (polisz) politikai egységét veszélyezteti a nyereségvágy (határtalan vagyonszerzés). Megbontja a polisz egységét. A philia (barátság) szűnik meg, ami a közösség összetartó kovásza. Philia nélkül nincs közösség, közösség nélkül semmi sincsen.

Bodai Zsuzsa így ír erről:

Amikor a pénz forgalomba került a cserekereskedésből kifejlődött a kereskedelem egy másik, a vagyonszerzést öncélnak tekintő formája. Az a kereskedelem, amelynek célja a pénzkeresés, a minél nagyobb nyereség, a vagyon növelése, - az természetellenes és káros jelenség. Az ilyen kereskedelemben "a pénz az árucsere alapanyaga és végcélja. És ... a pénzkeresés ilyen módján szerzett gazdagság nem ismer határt." -írja. Az ilyen kereskedelemben a csere kiinduló és végpontja a pénz. Az ilyen gazdasági interakciónak nincs természetes határa, mint például a közösség szükséglete, a közösség fogyasztása. Az ilyen típusú pénzkeresés határtalan, korlátlan. Ezen túlmenően a kereskedelemnek ez a formája erkölcsileg és politikailag is káros jelenség. Az ilyen cserét nem a "helyes életre való törekvés" motiválja. Az ilyen gazdasági interakció megakadályozza az emberek magasabbrendű értékeinek, erényeinek kialakulását. Politikailag is káros az ilyen pénzszerző kereskedelem, mert vagyoni differenciálódást eredményez és bomlasztóan hat a közösségre.

Egy dolgot tegyünk hozzá, hogy érthetőbb legyen. Arisztotelész korában nem nagyon volt gazdasági növekedés. A kínálat, a termékek és szolgáltatások sokasága nem bővült. Stagnált. Akkor hát hogyan is jutott (juthatott) valakinek több a tortából? Úgy, hogy ha valaki másnak kevesebb jutott. Gazdagodni a közösségen belül alapvetően egymás rovására lehetett. Vagy a másik közösség(ek) rovására (lásd Róma gazdagodása = Római Birodalom). Arisztotelész ezt veszi észre és ítéli el. Hogy egymás rovására. Hééé, hát ő a polgártársad, nem? A barátod! Akkor meg? Nehogy már emeld az árát a gabonának, te kereskedő, mert ő éhezik és hajlandó többet fizetni érte? Az ő rovására gazdagodnál?! Nem vagy te eszednél! Aztán meg majd csodálkozol, hogy nem harcol veled, ha támadnak a spártaiak!

Egyébként ez általános. Hogy a közösségen belül az egység (barátság) megőrzése fontos és ennek a gazdasági szabályok alárendelődnek. Gondoljunk csak a közösségen belüli kamatszedési tilalomra a zsidó törzseknél. Ez a politika primátusa. Ókori darab, de nem lefutott. Régóta műsoron van. Aztán persze hol ilyen, hol olyan a feldolgozás...

Azt mondja Csepeli György egy interjúban (fn.hu), hogy a közösségi oldalak veszélyesek:

Ha valaki kapcsolódik a Facebook vagy az iwiw oldalakhoz, és ott aktív életet él, akkor azt mondja, hogy „ide lőjetek!”. Szerintem mindenki meggondolatlanságot csinál, aki ezt teszi. Erről nincs vizsgálatom, tehát ez csak a személyes véleményem. De ez nagyon ingoványos terület, bárki láthatja, hogy élünk, mit csinálunk, kivel tartjuk a kapcsolatot.

Nem értek a közösségi oldalakhoz, e tekintetben laikus vagyok, akárcsak Csepeli. Amit közgazdászként látok, az alapvetően a hasznuk. A közösségi oldalak által biztosított felületek (terek) közgazdasági értelemben igen hasznosak. Növekszik a célirányos információcsere, fogyasztói / termelői közösségek jönnek létre, javul a fogyasztói informáltság, csökkennek a tranzakciós költségek, szegmentáltabb "piaci" terek jönnek létre, perszonalizálódik (-hat) a vevő - eladó kapcsolat, stb.

Nem tudom, hogy milyen olyan veszélyei (vagy akár közgazdászul: költségei) vannak az e terekben való megjelenésnek, ami miatt a jelenlét bennük meggondolatlanság, ahogy Csepeli mondja. Azt sejtem, hogy ha sok személyes adatot ad meg, tárol ezeken a felületeken (teszem hozzá az interneten bárhol), akkor bizonyos veszélyek leselkednek rá. De nekem ez kb. ugyanaz a kategória, mint hogy ha valaki autóba ül (és el is indul vele: kulcs elfordít, sebességbe tesz, kézifék ki, index, gáz), akkor benne van a pakliban egy esetleges karambol. Nem több és nem kevesebb. Persze lehet, hogy autót vezetni is meggondolatlanság.

Anyway. Két dolog. Ad egy: Csepeli inkább kutassa meg ezt is, mert akkor hátha többet tud mondani, mint a személyes véleménye - amit az interjúban még mond, az kutatás alapú és komolyabban vehető pl. az internethasználat és a rétegződés vagy a személyiség (fontosnak tartott értékek) kapcsolata. Ad kettő: nem tudom, hogy közpolitikai igazgatóként mit tett, vagy nem tett a Gazdasági és Közlekedési Minisztériumban (2006-2008), majd a Miniszterelnöki Hivatalnál (2008-2010), de azt sajnálom, hogy politikai államtitkárkodott az Informatikai és Hírközlési Minisztériumban (2002-2006). Miért? Mert aki ilyeneket gondol a közösségi oldalakról, az mégis milyen államtitkár lehetett éppen annál a minisztériumnál?

Ps: Lehet, hogy ma ilyen kiosztós hangulatban vagyok? Á, nem.

Hazafelé jövet (az ovitól - nem, nem közgázt oktatni mentem) az egyik rádióban (98.6) éppen arról a cikkről diskurált (kedélyesen) a műsorvezető és a zenei szerkesztő, amiről tegnap posztoltam. Nem mintha számítana, így utólag, de azért leírom, mert felpiszkálta az agyam. Hogy nekik persze az jutott eszükbe, hogy a tudatos vásárló nem az akciókra hajt, mert az nem tudatosság, hanem csóróság és különben is prosztó akciósan vásárolni, meg akkor az biztosan azt jelenti, hogy valami sz.rt vesznek meg, mert ami olcsóbb, az biztosan vacak. Az emberek meg buták, hogy többet vesznek a rosszabból.

Kedves Uraim! Az még rendben lenne, hogy a tudatosságot (rational) összekeverik az igényességgel (demanding), mert nem emlekeznek, hogy a közgáztanáruk mit oktatott akkor, amikor a fogyasztó racionális magatartásáról beszélt, meg még az is oké, hogy ha azt mondják, hogy van másmilyen tudatosság is pl. környezettudatosság vagy hogy a köznyelvben a tudatos fogyasztó = a fogyasztói jogait ismerő fogyasztó. Sőt, abban is igazuk van, hogy a nagymértékű árcsökkenés mögött állhat minőségromlás, vagy legalábbis következtethet erre a fogyasztó (akkor viszont nem többet, hanem kevesebbet vesz és ez egy paradox keresleti hatás). De.

De abből fakadóan össze-vissza beszélnek egy olyan dologról, amihez nem értenek. Ezt azért mondjuk ki. Huhh, kimondtam. Jól esett!

Aminek örülhetünk. Mert ugye a válságnak magának nem. De mert minden rosszban van valami jó - nem ez nem igaz -, így a nagy krízis is hozott olyat, ami kedvünkre való lehet (nekem pl. teccik), ez pedig a tudatos fogyasztó. Mármint a tudatos magyar fogyasztó, mert a külföldi (nyugati) fogyasztói tudatosság eddig sem hiányzott. Mire gondol egy közgazdász (közgazdasági elemzés), amikor a tudatosságot emlegeti? Igen, igen, arra a racionalitás elemre, amely a közgazdasági elemzések alapfeltétele. Hogy a fogyasztó racionális. Vagyis a rendelkezésre álló információk figyelembevételével, költség-haszon elemzés alapján dönt, úgy, hogy saját jólétét (hasznosságát) maximalizálja. A válság hatására a magyar fogyasztók informáltabbak lettek, mert jobban utánanéznek ennek-annak, valamint vásárlási döntéseikben erősödik az ár-információ szerepe. Mondja ezt a GfK Hungária, vagyis a vg.hu a piackutatóra hivatkozva, ebben a cikkben.

A háztartások vásárlói viselkedésében hosszú távú tendenciákat indított el az elmúlt időszak recessziós környezete. A nyugati országokhoz hasonlóan Magyarországon is kialakult a tudatos vásárló modellje.

Míg 2007-ben a gyártói márkák 25 százalékát vásárolták meg a háztartások promóciós áron, vagy valamilyen akció keretében, addig ez az arány 2009-ben már 31 százalék volt.

... a 2 000 megkérdezett 82 százaléka válaszolta azt, hogy legalább olyan gyakran, vagy jóval gyakrabban tanulmányozza a kereskedelmi láncok akciós újságait, mint korábban.

Azért a cikk címe elgondolkodtató: Hűtlen és tudatos lett a magyar vásárló. Hmm. A gazdasági racionalitás felülírja a márka- (bolt, áruházlánc) hűséget? Bizonyára. Ezek szerint nem éri meg hűségesnek maradni. Merthogy ez is gazdasági döntés. Mikor éri meg hűségesnek lenni? Mit tesz a márka (a bolt, az áruházlánc) azért, hogy megtartsa vevőit? Mit nyer, aki marad? Hűségpont? Kedvezmény? Stb? Nem akarunk most ezzel.

Lényeg a lényeg: tudatos fogyasztó itt = növekvő verseny ott. És ez jó. Szóval. Remélem a válság megy, de a tudatos fogyasztó marad.

Ez most inkább elmélkedős lesz, nem szakmai. Nem egyetértésre vagy egyet nem értésre, hanem csak úgy. Mert egy olvasó kérte. Hogy fejtsem ki. Azt a gondolatomat nevezetesen, hogy mindenkinek (amúgy is, de a felsőoktatásban meg pláne) kéne egy kis közgazdaságtant, szociológiát, politikatudományt tanulnia.

Ezt írtam konkrétan: "Az én álláspontom az, hogy tömegoktatás ide vagy oda, a felsőoktatásban mégiscsak valamiféle értelmiségi képzésnek kéne (részlegesen) működnie. Ebből következik számomra, hogy a hallgatóknak meg kell ismerniük azt a világot, amelyben élnek, ez pedig azt a társadalmi-gazdasági valóságot jelenti, amelyet leginkább a közgazdaságtan-szociológia-politológia tud leírni. Persze nem feltétlenül abban a formájában, amiben jelenleg az intézmények zömében oktatják (már ahol).
Az én nézőpontomból az lenne a kívánatos, ha pl. a mérnök nem csupán munkája gazdasági, hanem társadalmi-politikai következményeivel is tisztában lenne."
(Most léptem át a határt, Hölgyeim és Uraim, magamtól idéztem, lehet mondani, hogy áááá...!, én is mondtam az előbb.)

Szóval, hogy miért kéne egy mérnöknek - például, de orvos is lehet, vagy népművelő, vagy atomfizikus -, tovább látnia a logarlécnél? miért nem elég a produktumra koncentrálnia? Nem attól jó mérnök valaki, hogy szuper cool (kúl?) bizgentyűt tervez? Vagy irodát, ha építész- vagy lehajtót, ha közlekedésmérnök? De. Viszont csak ettől még nem értelmiségi. "Csak" jó szakember. A produktum ugyanis általában (mikor nem?) életre kel. Hat a körülötte lévő világra. Az emberek életére. A jövőre. Így vagy úgy befolyásolja azt. És persze nem lehet mindent előre látni, meg ott van az az érv is, hogy ezt nem a mérnöknek kell látnia, hanem majd valakik elkíszítik a hatásvizsgálatot (vagy sem), de én annak örülnék, ha a mérnök is képes lenne erre. Hogy lássa, belássa, hogy a mű életre kel és hatni fog. Ha nincsenek meg a társadalomtudományi alapok (közgáz, szociológia, poltud), akkor erre esély sincs. Hogy mondjuk a tervezőasztal mellett az is felmerüljön, hogy a bizgentyű elhelyezése növeli vagy csökkenti a nemi egyenlőséget/egyenlőtlenséget. Mert mondjuk olyan helyre is lehet tenni, ahol mindenki eléri, meg olyan helyre is, ahol a nők annyira nem. Vagy hogy az iroda belső terem, annak elrendezése miképpen befolyásolja a céges hatalmi (politika) viszonyokat (egy munkatér, osztott munkatér), vagy, hogy a lehajtó nem csak egy lehajtó, hanem számos település számára kapu a világra. Ilyenek.

Vannak például ezek a vasalódeszkák. Ezek úgy vannak tervezve, hogy a tervező feltételezi, hogy nő vasal rajta. Ugye? Mert még a legmagasabb beállításban is alacsony. Nekem. Egy óra vasalás után fáj a hátam. Anya vasal, Apa meccset néz? Vagy hogy van ez? Pedig milyen egyszerű lenne még egy beállítási fokozatot berajzolni a tervezőasztalon. Gondolom én.

Röviden és tömören. Szóval. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy pénzügyi rendszer, amit aranystandardnak hívtak (gold standard). Ez a rendszer az aranypénzrendszert váltotta fel és nagyjából azon az elven működött, hogy inkább az aranypénzt helyettesítő pénzhelyettesítők forogjanak (bankjegy), vagyis a pénz szerepét a pénzhelyettesítő tölti be, de a helyettesítő aranyra váltható. Az átválthatóság állami garancia, mint ahogy a fix átváltási arány is hatóságilag megállapított. Leegyszerűsítve: a dollár, mint bankjegy, ami pénzként funkcionál, de a bankjegy aranyra váltható, ha valaki ...

Egyetemista koromban (rég volt) hallottam először, hogy Óz, a nagy varázsló az aranystandardről szól. Pontosabban létezik a műnek egy ilyen típusú közgazdasági értelmezése. Hogy Lyman Frank Baum ebben a mesében a korabeli (1880-as, '90-es évek) egyesült államokbéli polémiára reflektál, amely a részlegesen ezüstalapra való visszatérést (bimetallizmus) hirdető demokrata elnökjelölt, William Jennings Bryan és a republikánus William McKinley között folyt, aki az aranystandard fenntartása mellett érvelt. Az elnökválasztást McKinley és a republikánusok nyerték, így az Államokban továbbra is fennmaradt az aranystandard. A vitát kiváltó gazdasági ok, a defláció is megszűnt hamarosan, köszönhetően az újabb (pl. alaszkai) aranylelőhelyek felfedezésének.

A mese (rejtett) közgazdasági mondanivalóját nem nehéz megfejteni - pláne, hogy olyan sokan írtak már róla, úgyhogy igazából nem is megfejteni kell, hanem elolvasni. Angolul Greg Mankew blogjában itt, magyarul pedig itt. A szimbolika elég erős, mondhatni magáért beszél: sárga téglás út = aranystandard. A sárga utat követve (mindig a sárga úton!) Dorothy és társai számos kaland után (veszélyes út) eljutnak a nagy hatalmú varázslóhoz, akiről kiderül, hogy csaló és hatalma illúziókra épül (Óz = McKinley). Dorothy nem jut haza, a sárga út önmagában nem vezet sehová, csak miután megtudja ezüst (!) cipőjének titkát és képes lesz azt megfelelően használni.

Baum maga soha nem állította, hogy műve politikai (és közgazdasági) parabola lenne. Mindig azt felelte a mélyebb értelmet firtató kérédésekre, hogy csak egy mesét akart írni a gyerekeknek és némi pénzt keresni a családjának.

a témában még: www.halcyon.com/piglet/Populism.htm