Mi az az extraprofit?

2014.06.20. 09:41

A nap releváns kérdése: mi az az extraprofit? - kérdezi a 444.hu. Aztán így folytatja: "Tényleg, mi az? Van valami obskurus szabály, vagy közgazdasági törvény, ami különbséget tesz profit és profit között? Mitől extra egy profit? Vagy ez valami keresztény értékrendből fakadó dolog, amit csak KDNP-sek érthetnek meg? Valaki árulja már el!!4!"

azaramara_20130426.jpg

 

Most tekintsünk el attól, hogy ez nem igazi kérdés, hanem ironikus rávilágítás arra, hogy a kormánypárti képviselők és egyén megmondóemberek előszeretettel használják az extraprofit szót minden esetben, amikor azt akarják megindokolni, hogy miért kell a gazdaság valamelyik szereplőjét vagy ágazatát egy különadóval meg(szívatni)terhelni* és tegyünk úgy, mintha tényleg szeretn(én)k megtudni, hogy mi is az az extraprofit!

Rövidre fogva és nem kitekintve a marxista gazdaságelméletre (ahol az extraprofit ugyancsak megjelenik) a modern mikroökonómia azt mondja, hogy ha és amennyiben minden piac tökéletesen versenyző piac lenne, akkor az elérhető profitszint azonossá válna az egyes piacokon és megegyezne a reálkamat szintjével. Ez a piacok közötti mozgás/áramlás eredményeképpen alakul ki hosszú távon, egyfajta dinamikus általános egyensúlyi állapotot hozva létre - mellesleg. Ezt a profitszintet hív(hat)juk normál profitnak. Ehhez képest már a tökéletesen versenyző piac estén is beszélhetünk ún. gazdasági profitról - rövid távon -, amely az egyes cégek rövid távú költségelőnye miatt jön létre (hosszú távon nincs költségelőny - a gazdasági profit eltűnik, vagy a kereslet növekedése indukálja (amely hatás hosszú távon ugyancsak eltűnik), stb. 

A nem tökéletesen versenyző piacok esetében azonban a vállalatok hosszú távon is gazdasági (vagyis a normál profitnál magasabb) profitot érhetnek el, mivel a piac szerkezete megakadályozza azokat a mozgásokat, amelyek az ár és ezen keresztül az elérhető profit szintjének csökkenését eredményeznék. Ez leginkább az egyes belépési korlátok miatt alakul így és legerősebben - ebből adódóan - a monopólium piacszerkezet esetében jelentkezik.

A közgazdaságtan piacszerkezetekkel foglalkozó része ezt úgy fogalmazza meg, hogy vegyük a (p - MC) / P hányadost és minél nagyobb eredményt kapunk, annál nagyobb a vállalat piaci hatalma. Azaz a piaci hatalom nem más, mint a határköltség feletti árazás képessége. Minél inkább képes a vállalat a határköltségnél magasabb piaci árat elérni, annál nagyobb a piaci ereje és ezzel párhuzamosan annál nagyobb gazdasági profitot, ha tetszik extraprofitot fog tudni elérni. Lásd például itt és itt

És hogy mi ezzel a baj? Alapvetően az, hogy a gazdasági profit egy részét a fogyasztók (a fogyasztói többlet) rovására érik el a vállalatok. A nem tökéletes verseny (kivéve a monopolisztikus versenyt) többnyire magasabb árat és alacsonyabb termelési mennyiséget eredményez - úgy mondjuk, hogy jóléti veszteséget okoz. Általában ezért mondjuk azt, hogy a verseny (a tökéletes) a gazdaságilag legjobb és ahhoz képest minden más csak rosszabb lehet - elismerve, hogy vannak bizonyos előnyök egyéb piacformák esetében is, ezért nem ugrunk neki ész nélkül a nem versenyző ágazatoknak, hanem például szabályozzuk a működésüket**. 

Amit a kormány csinál azzal az a baj, hogy nem szabályozza az érintett ágazatokat és nem is a versenyt kívánja erősíteni, hogy eltűnjön a gazdaság (extra-) profit, hanem egyszerűen elveszi a létrejött gazdasági profitot (vagy annak egy részét). Ettől a költségvetési hiány kisebb lesz ugyan, de a fogyasztóknak nem lesz jobb. Pedig a cél ez lenne. Vagy mi.

 

* nyilván a kormánypárti szóhasználatban az extraprofit kifejezés badarság és cinizmus egyszerre
** itt jegyzem meg, hogy bizonyos "extra" profitok éppen a mozgásból, az innovációból, a gazdasági folyamatok dinamizálásából fakadnak, de most nem ezekről beszélünk

 

Reklámadó

2014.06.03. 10:25

Túl azon, hogy a konkrét adó nem más, mint az RTL Klub szívatása és egy újabb csapás a független médiára - ami az Alkotmánybíróság kommenteket érintő döntése és az Origó főszerkesztőjének kirúgatása után jól mutatja, hogy a kormány célja a véleményformálás totális kontrollja -, a reklámadó technikailag is ciki.

 

press_freedom.jpg

 

Olyan szöveget sikerült letenni az asztalra, amely szerint az interneten közzétett magyar nyelvű reklámok után is adót kellene fizetni, amely szerint a Facebook vagy a Google is adóalany lenne. Eleve kérdéses, hogy hogyan szedne adót a magyar kormány bármely, nem magyarországi székhelyű vállalattól? Pláne kérdéses, hogy mit akar kezdeni azokkal a multikkal, akiket még az USA kormányának sem sikerül adózásra bírnia

A jó adórendszer alapelveinek teljesülését illúzió számon kérni Magyarországon, de azért az mégis szembetűnő, ha olyan adót készül bevezetni az aktuális kormányzat, ami beszedhetetlen. Szembetűnő és ciki.

A véleményformálás totális kontrolljára törekvés pedig szánalmas.

 

Csúcson a nem fizetés

2014.05.26. 12:11

Történelmi csúcsra, 1242 milliárd forintra emelkedett március végére a nem törlesztő lakossági hitelek összege - mutatják az MNB friss adatai. Ezzel a lakossági nemfizetési arány soha nem látott, 19,2%-os szintet ért el annak ellenére, hogy a Nemzeti Eszközkezelő már 60 milliárd forintnyi adósságtól szabadította meg a lakosságot. Míg a vállalati hitelek esetében az MNB szigorított banki követelményekkel és esetleg egy "rossz bank" felállításával gyorsítana fel a tisztulást, a lakosság esetében a Kúria és a kormány őszi bejelentésére várnak. - írja a portfolio.hu.

1_19.png

Az, hogy a 90 napon túli nem törlesztett hitelek aránya tovább emelkedik - miközben az eszközkezelő magasabb működési sebességbe kapcsolt és az árfolyamgát is "szélesedett" -, nagyjából két dolgot jelent: 

- a magyar társadalom jókora része egyre lejjebb csúszik a lejtőn, amit a kormány nem tudott és nem tud megakadályozni - sem ideológiai/politikai szándéka, sem megfelelő eszközei nincsenek (a közmunka-program nem megfelelő eszköz)
- a nem fizetés növekedésének ugyanakkor részben magyarázata lehet a deviza alapú hitelek körüli hercehurca, ami az elmúlt években - különösen a választási kampányra fordulás során - felerősítette a nem fizetési hajlandóságot (az ingatlanokhoz kapcsolódó nem fizetés arány növekedését a téli kilakoltatási moratórium lejárat idő nélküli meghosszabbítása tovább erősíti)

Az első összetevőt jelzi, hogy bizonyos forinthitelek esetében is romlott a mutató, valamint a jelen cikkben nem tárgyalt rezsiadósság folyamatos növekedése. A második összetevő jelenlétére utal, hogy a nem fizetés a deviza alapú lakáscélú hitelek és szabad felhasználású jelzáloghitelek esetében nőtt, míg a gépjármű esetében, amely kapcsán nem merült fel az adósok "megmentése", csökkent.

A lakossági (és egyéb) eladósodottság okai szerteágazóak, a következményei pedig eleve roppant súlyosak, akár a jelen gazdasági folyamatait, akár a jövő lehetőségeit tekintjük. Ez nem egy máról holnapra megoldható probléma, de a 4 éve húzódó megoldás / meg nem oldás teremtette rendezetlenség és bizonytalanság maradandó károkat okozott/okoz. A hitelezéssel - adósságvállalással kapcsolatos negatív attitűdök megerősödése, a tőkepiac működését illető jogi bizonytalanságok, a bankokkal szembeni ellenséges hangulat fenntartása sok mindenre jó (politikai értelemben), de a hazai gazdaság működési feltételeit egészen biztosan rontja. A 2010-ben felálló kormánynak nem azonnali megoldást, de világos menetrendet kellett volna adnia, amely nyilvánvalóvá teszi, hogy
a) ki számíthat közösségi segítségre,
b) milyen feltételek mellett és milyen mértékben akar és képes a közösség szerepet vállalni a probléma kezelésében és végül
c) meddig tart, illetve mikor zárul le a folyamat.
A bírósági ítéletesdit, állásfoglalás kérést, stb. nyilvánvalóan az intézkedéscsomag és a menetrend bejelentése előtt le kellett volna zavarni - ki hallott már olyat, hogy elkezdek megoldani valamit úgy, hogy nem is vagyok teljesen képben a saját lehetőségeimet és korlátaimat illetően? A gazdasági kormányzat "bénázása" a futó és lefutott részprogramok megvalósításában is tetten érhető (a végtörlesztés itt kivétel): nehezen beinduló eszközkezelő, utólag kiszélesített árfolyamgát, bebukott ócsai lakópark.

Az MNB legújabb jelentése a pénzügyi stabilitásról miközben újabb "ötleteket" vet fel a probléma rendezését illetően, ugyancsak megjegyzi, hogy "Az általános piaci bizonytalanságot csökkentené, valamint a fizetőképes adósok fizetési hajlandóságát növelné a devizaadós probléma végleges megoldása." Így-így, ez a lényeg!

A fentiek alapján a kormány bizonyítványába a deviza(alapú) adósság rendezése tantárgyból részemről maximum egy elégséges kerülne.

 

teacherfairpaysigns.gif

Az, hogy a magyar közoktatásban alacsonyak a bérek (akármilyen összevetésben) nem újdonság. Az is köztudott, hogy a felemásan bevezetett pedagógus életpálya modell nem oldja meg, maximum enyhíti a javadalmazási problémát - a generált problémákat itt és most nem szeretném elemezni. A jelenlegi emelés nagyjából a 2008 óta elszenvedett reálbér csökkenést tudja kompenzálni, valódi (reál)jövedelemnövekedést nem hoz létre, az adott képzettségre (diploma) jellemző alulfizetettség az átlagos diplomás keresetekhez képest a jelen rendszerben is megmarad. Sokan leírták már, sok tanulmány emeli ki az alacsony bérek negatív hatását az ágazatban: az alacsony fizetések kontraszelekciót eredményeznek, magyarul a tanári kar minőségi összetétele (termelékenysége) kívánni valót hagy maga után. Természetszerűn minél nagyobb a relatív lemaradás a más ágazatokban elérhető jövedelmekhez képest, annál erősebb a negatív kiválasztódás - a "jók" pénzügyesnek mennek, a "rosszak" tanárnak. Gyorsan szeretném leszögezni, hogy mindezek ellenére a tanári szobákban rendre találunk elhivatott pedagógusokat, fantasztikus tudású és teljesítményű munkaerőket, kiemelkedő képességű pedagógusokat, oktatókat. A fenti tétel nem a szakma legjobbjait értékeli le, pusztán megállapítja, hogy a mögöttük lévő sokaság (a szürke massza) összetételére ható erőt és annak következményét.

Gondolom az egyértelmű, hogy az alacsony bérek miatti kontraszelekció által előidézett alacsonyabb átlagos munkatermelékenység (minőség) a kisgyermekkori szocializációs különbségeket (családi háttér) nem, hogy nem képes kompenzálni, de éppenséggel felerősíti. Az közoktatás alacsonyabb színvonala mellett ugyanis az oktatási rendszer hibáit, hiányosságait - nem tanít meg szöveget érteni, nem tanít meg az összefüggésekre, nem tanít meg stb. - csak a magasabban képzett, illetve magasabb jövedelmi-vagyoni státuszú családok képesek pótolni. A hiányosságok pótlásának forrása részben az említett családok magas kulturális tőkéje, részben pedig magasabb jövedelemből a piacon megvásárolható (magán)tudás. Leegyszerűsítve: amit az alulképzett és motiválatlan tanerő nem tanít meg (nem tud/nem akar/stb.), azt vagy otthon lehet elsajátítani, vagy a magántanártól - mindkettő a magasabb társadalmi státuszú csoportok kiváltsága.

Amire fel szeretném hívni a figyelmet az az, hogy az alacsony bérek nem egyszerűen a kontraszelekción keresztül rontják az oktatás általános minőségét - növelve ezzel a társadalmi egyenlőtlenségeket -, hanem azáltal is, hogy a magasabb piaci ár miatt fellépő helyettesítési hatás burkolt erőforrás átcsoportosításra ösztönzi a munkavállalókat.

Kezdjük azzal, hogy az alacsony bérszínvonal az oktatásban, de különösen a közoktatásban arra kényszeríti az alkalmazott munkaerőt, hogy pótlólagos jövedelemszerzési lehetőséget keressen. Az oktatásban dolgozókat (tanítók, tanárok, oktatók, stb.) tudásuk és képzettségük leginkább olyan piacokon való megjelenésre teszi alkalmassá, amely piacok szorosan és kevésbé szorosan, de valamilyen módon kötődnek elsődleges munkájuk terepéhez, a közoktatáshoz. Kézenfekvő, hogy korrepetálást vállalnak, érettségire készítenek fel magánóra keretében, táborba mennek animátornak, stb. - ez adódik, nem pedig a péklapát. 

A magánoktatási piacra (és kapcsolt piacaira) kitévedő (kényszerülő) munkaerő azzal a helyzettel szembesül, hogy míg a közösségi finanszírozás keretein belül az oktatási szolgáltatás Ok = X Ft/45perc áron forog, addig a piac ugyanazt a szolgáltatást Op = Y Ft/45perc árúra értékeli, ahol Y > X (sőt, tulajdonképpen a munka sem ugyanaz, hanem "jobb", mert személyesebb, rugalmasabb, sokféle értelemben szabadabb, ráadásul adminisztrációs terhek és kötelező pedagógusi kar nélkül). A képet árnyalja, hogy Y általában eltitkolt, míg X adózott jövedelem-egység, de ez a jelen állapot következményeinek feltárása tekintetében irreleváns.

Hogyan reagál a racionális gazdasági szereplő erre a helyzetre? Nyilván átcsoportosítja a rendelkezésére álló erőforrásokat (az időt) és igyekszik Tk-ból kevesebbet, míg Tp-ből többet termelni. Ugyanakkor az erőforrások átcsoportosításának vannak bizonyos buktatói (sportszerű nehezítések) például a félelem a piaci termelés bizonytalanságaitól, vagy a közösségi szektorban való termelés rugalmatlan erőforrás-felhasználás kényszere: a negyed-, harmad- és félállások hiánya. A nyílt erőforrás átcsoportosítás helyett ezért az oktatásban érintettek burkolt erőforrás átcsoportosítást hajtanak végre, megoldva ezzel mind a bizonytalanságtól való félelmet, mind az elsődleges termelési színtér kötött munkarendje által okozott problémát. A burkolt erőforrás átcsoportosítás azt jelenti, hogy látszólag nem csökkentik a munkakínálatot és a termelést a közösségi szektorban, ám valójában ott visszatartják teljesítményüket és az így megspórolt időben és energiával növelik kínálatukat a magánoktatási piacokon. A kötelező délutáni foglalkozás alatt magánkorrepetálnak, a dolgozatokat órán javítják ki, hogy délután magánórát adhassanak, szakkör fedőnév alatt kiscsoportos magánfoglalkozást tartanak, a tanítási órákon pihenik ki a késő estébe nyúló korrepetálások fáradalmait. Ismerős? Igen, pontosan ez jellemezte az első és a második gazdaság viszonyát a késő kádári korban. A munkaidőn túl maszekoló melós az állami vállalati munkahelyén visszafogta a teljesítményét, hogy maradjon ideje/energiája a jobban fizetett piaci munkára. (Lásd pl. Kornai János: A szocialista rendszer) A fentiekből az következik, hogy kontraszelekció ide vagy oda, az alacsony béreknek a közoktatásban ceteris paribus romboló hatása van a munkateljesítményre, a munkavégzés minőségére.

 

A készpénzhasználat ára

2014.05.04. 15:13

cash-wallet.jpgSok közgazdasági érv szól a készpénzhasználat csökkentése mellett, elsősorban az, hogy a készpénzhasználat igen drága mulatság. Sajnos az elmúlt évben bevezetett havi 2 ingyenes (mennyiségében korlátozott) készpénzfelvétel, valamint a párhuzamosan emelkedő tranzakciós illeték miatt nem meglepő, hogy 2013-ban mintegy 24%-kal növekedett Magyarországon a forgalomban lévő készpénz aránya (MNB).

A penzcentrum.hu írja, hogy "Az MNB adatai szerint évente 309 milliárd forintjába kerül a társadalomnak, hogy ennyi készpénzt használunk. Az elektronikus fizetések gyakoribb használatával (utalások és kártyás fizetések) ez az összeg 100 milliárddal is csökkenhetne." Nem tévedés, 100 milliárd forinttal! A fentiek mellett a penzcentrum.hu felsorolásában olvashatóak az egyéb okok is, amelyek miatt nem szerencsés a készpénz használata általában, illetve ennek növekedése. Amellett, hogy kényelmetlen és piszkos, a készpénzzel van egy igen fontos probléma, ami sajnos kimaradt a felsorolásból - bár elismerem nem a készpénzt használó magángazdasági szereplők problémája: a készpénzhasználat és a feketegazdaság közötti szoros összefüggés. Nemzetgazdasági szempontból a készpénzhasználat nehezen becsülhető, de mindenképpen számon tartott hátránya, hogy könnyebbé teszi az áru- és szolgáltatásvásárlások eltitkolását. A készpénz áramlása a hatóság által sokkal nehezebben nyomon követhető, könnyebb elrejteni a tranzakciót (kisebb a lebukás veszélye). Ebből következik, hogy a készpénzforgalom visszaszorítása a feketegazdaság elleni fellépést is magában hordozza. 

A fentiek okán nem találunk ma sem Magyarországon, sem máshol a világon közgazdászt, aki a készpénzhasználat mellett érvelne. Hát akkor? Nem rajtuk múlik. Az, hogy olcsóbban, vagy drágán működtetjük-e pénzügyi rendszerünket, illetve, hogy teszünk-e a feketegazdaság ellen, vagy sem, az nem közgazdasági, hanem politikai kérdés

 

 

Poverty_InsideIIM.pngAzt írja az Economist, hogy manapság a gazdagok többet dolgoznak (kevesebb a szabadidejük), mint a szegények. Valóban így van ez? Vannak kétségeim.

Két magyar oldal is hozta a cikket, az egyik a vs-en "A gazdagok többet dolgoznak, mint a szegények" címmel, a másik a pénzkérdés blogban "Minél jobban élünk, annál kevesebb a szabadidőnk" címmel. Az eredeti cím Why the rich now have less leisure than poor, persze nem kijelentés, hanem kérdés. A helyzet ugyanis az, hogy az időmérleg kutatás (American Time Use Survey) adatai azt mutatják, hogy az elmúlt évtizedekben a magasabban képzett dolgozók heti munkaideje meghaladja a kevésbé képzettekét, ami szembemenni látszik korábbi ismereteinkkel. 

In 1965 men with a college degree, who tend to be richer, had a bit more leisure time than men who had only completed high school. But by 2005 the college-educated had eight hours less of it a week than the high-school grads. Figures from the American Time Use Survey, released last year, show that Americans with a bachelor’s degree or above work two hours more each day than those without a high-school diploma. Other research shows that the share of college-educated American men regularly working more than 50 hours a week rose from 24% in 1979 to 28% in 2006, but fell for high-school dropouts. The rich, it seems, are no longer the class of leisure.

Az Economist hoz is pár magyarázatot, többnyire közgazdaságit, amelyeket a pénkérdés blog szépen kifejt (lefordít), akit érdekelnek, az olvassa el a posztot. Én itt és most pár olyan szempontot szeretnék felhozni, amelyek sem az eredeti Economist cikkben, sem a magyar nyelvű interpretációkban nem merültek fel. 

1) A kutatás szerint a magasabb iskolai végzettség magasabb jövedelmet jelent. Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy a magasabb végzettség = magasabb jövedelem = több (növekvő) munkával eltöltött idő összefüggésből egyáltalán nem következik az, hogy a "gazdagok" többet dolgoznak, illetve kevesebb a szabadidejük. A gazdaság ugyanis nem pusztán jövedelem, pláne nem pusztán munkajövedelem, de a birtokolt vagyon és az ebből származó tulajdonosi jövedelmek kérdése is. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy egy szociológiai kategóriába tartozik a napi 9-10 órát dolgozó értékesítési igazgató, programozó, orvos, mérnök, tőzsdeügynök és a tulajdonából élő tőkés. Mind felsőfokú végzettségű, de míg az előbbiek sokan vannak és sok munkával érik el relatíve magas jövedelmüket, addig az utóbbiak kevesen akár munka nélkül is igen magas jövedelemre (tőkejövedelemre) tesznek szert. Azt leírni az adatok alapján - egybemosva a két kategóriát -, hogy a gazdagok többet dolgoznak, mint a szegények, legalábbis félrevezető. 

2) Az értelmezés nem foglalkozik azzal, hogy mit tekintünk munkának, illetve munkával eltöltött időnek. Érdemes tudni, hogy az időmérleg adatfelvételek adatfelvétele során a válaszadók jelölik be, hogy milyen tevékenységre mennyi időt fordítanak. Elég nehéz értelmeznünk azonban az egy-egy tevékenységre vonatkozó adatok változását, különösen egy olyan komplex tevékenység, mint a munkavégzés esetében. Nyilván senki sem vitatja, ha az adatok azt mutatják, hogy a tévénézéssel eltöltött idő növekedett, hiszen a tévénézés egy elég jól definiált tevékenység, ám a munkával eltöltött idő változása koránt sem ilyen jól értelmezhető. A hivatkozott cikk úgy tűnik, hogy a munkahelyhez köti a munkavégzést, miközben például tudjuk, hogy otthon, a háztartásban is lehet dolgozni, nem is keveset. Mi van akkor, ha a magasabb jövedelmű háztartások a munkahelyen többet dolgoznak, de a háztartásban kevesebbet - hiszen jövedelmükből megvásárolhatják az ahhoz kötődő gazdasági tevékenységeket, mint piaci szolgáltatásokat (bejárónő, stb.) -, míg az alacsonyabb jövedelműek a háztartásban több terméket és szolgáltatást állítanak elő? Kicsit félrevezető a rendelkezésre álló időt csupán munkaidőre és szabadidőre osztani és a háztartásban végzett munkát nagyvonalúan a szabadidős tevékenységek közé sorolni, nemde?

3) Az számokat vizsgálva felmerül a kérdés, hogy vajon generálásukkor a kutatók szűrték-e a munkanélküli, illetve a részmunkaidőben dolgozó válaszadókra vonatkozó adatokat? A magasabban képzettek között kisebb a munkanélküliek aránya, mint az alacsonyan képzettek között. Ha nincs szűrés a munkanélküliekre, akkor az alacsonyabb képzettségűek átlagos munkában töltött idejét meglehetősen lehúzza a több nulla munkaidőben dolgozó munkanélküli. Ugyanez igaz a részmunkaidőre is. Általában igaz az, hogy az alacsonyabb képzettséget igénylő (betanított) munkák esetében a részmunkaidős foglalkoztatás a termelés rugalmas változtatásának hatékony eszköze, ezért az alacsonyabb iskolai végzettséggel rendelkező munkavállalói csoportok több részmunkaidős állással találkoznak a munkaerő-piacon, mint a magasabban képzettek. (Ami nem jó számukra, mert a részmunkaidős foglalkoztatás alacsonyabb jövedelemszintet és nagyobb bizonytalanságot jelent.) Könnyen lehet, hogy a több munkanélküli és kényszerűen részmunkaidőben dolgozó miatt alacsonyabb a munkában töltött idő a kevésbé képzettek körében. 

A hazai adatok a KSH időmérleg vizsgálataiból kinyerhetőek, a legutóbbi felmérés áttekintő táblázatai itt találhatóak.

 

Automatikus stabilizátorok

2014.04.16. 17:47

6a0120a6abf659970b0147e31a412a970b-800wi.jpgA költségvetési politikával szemben megfogalmazott elvárások között többnyire előkelő helyen szerepel a stabilizáció, azaz az üzleti ciklusok okozta mozgások csillapítása. Azt várjuk a kormányzatoktól, hogy recesszió idején stimulálja a gazdaságot (többletkeresletet hozzon létre), cserébe nem bánjuk, ha a fellendülés visszafogottabb lesz. Ez az anticiklikus gazdaságpolitika (itt most csak fiskális politika) lényege.

Ugyanakkor vannak olyan bevételi, illetve kiadási oldali tételek, amelyek változása automatikusan a ciklus mozgásával ellentétesen hat - függetlenül a kormányzat szándékától. Ezeket automatikus stabilizátoroknak nevezzük, megkülönböztetve hatásukat a direkt módon élénkítő (expanzív), illetve keresletet szűkítő (restriktív) költségvetési politikától.

A bevételi oldalon tipikus stabilizátor a jövedelemre kivetett progresszív jövedelemadó, míg a kiadásin ilyen például a munkanélküli juttatás. Tegyük fel, hogy az adott adórendszerben a jövedelem 1000-ig 10%-os, majd 1001-2000 jövedelem között 20%-os kulccsal adózik. Ezek alapján az 1500-at kereső személy összesen 200 egység adót fog befizetni a költségvetésbe. Recesszió idején a jövedelme 1100-ra csökken, amelyből 120 egységet fog adó formában átengedni a köz számára. Az alapállapotban 200/1500 = 13.33%-os átlagos adóterhelésről, míg a recesszió alatt 120/1100 = 10.90%-os adóterhelésről beszélhetünk. Vagyis pusztán az adórendszer progresszivitása okán csökkenő jövedelem mellett csökken az adóhányad, ami a másik oldalon az elkölthető (elfogyasztható és megtakarítható) jövedelem arányának növekedésének felel meg. Az automatikus stabilizátor az adóarány csökkenésén keresztül fékezi a kereslet csökkenését. A munkanélküli segély működési mechanizmusa még egyszerűbb: a korábbi jövedelem a recesszió miatt munkanélkülivé vált egyén számára nullára csökkenne, így fogyasztási kereslete is drasztikusan zuhanna. Ugyanakkor a munkanélküli segély belépése a kieső jövedelem részleges pótlásaként sokkal kisebb jövedelem és ezen keresztül fogyasztáscsökkenést hoz létre, tompítva ezáltal a kereslet csökkenését.

Természetesen az automatikus stabilizátorok működése recesszió idején automatikusan növeli a költségvetési hiányt, de emiatt kevéssé kell aggódnunk, hiszen a fellendülési periódusban éppen ellenkezően hatnak (csökkenő kiadások, növekvő bevételek), vagyis működésük hosszú távon nem veszélyezteti a költségvetési egyensúlyt.

 

Adóék, adóterhek

2014.04.12. 10:31

"Hazánkban a negyedik legnagyobb az adóék, vagyis a nettó kereset és a teljes bérköltség aránya az OECD-tagok rangsorában. Csakhogy azokban az államokban, ahol Magyarországhoz hasonlóan csaknem a teljes összeg fele a költségvetésbe vándorol, összehasonlíthatatlanul magasabb az életszínvonal."

adoek_140411.jpg

"Jobban állunk ugyanakkor ha egy átlagos bérből élő egy keresős háztartást nézünk 2 gyerekkel. Így már a "csak' a 10. legmagasabb az elvonás mértéke 34,1 százalékos aránnyal." - írja az mfor.hu.

A hazai adórendszerről kevés jót lehet elmondani. A söralátéteket továbbra is a söröskorsók alá tesszük, nem adóbevallásra használjuk, az adórendszer még bonyolultabb, az adók száma tovább nőtt. A lakosság pedig nyilván nem fizet kevesebbet (sőt), csak éppen nem személyi jövedelem adóban, hanem a fogyasztáshoz kapcsolt adókban rója le fizetési kötelezettségét.

Botrány, hogy a mai napig nem sikerült egy általánosan jól működő adózási (és társasági) formát kitalálni az önfoglalkoztató mikrovállalkozások számára (ideértve az egyéni vállalkozókat is). Az őstermelők speciális adózása zavarba ejtő tabuként terheli az adórendszert. A különadók visszafogják a növekedést, a családi adókedvezmény több sebből vérzik (erről majd máskor), stb. Hosszú a sor, érdemes külön posztban foglalkozni ezzel is, azzal is.

Itt és most pusztán azt szeretném megmutatni, hogy a hazai adórendszer miért von el többet az alacsony jövedelmű háztartásoktól - függetlenül az egykulcsos/progresszív jövedelemadó problémától. Közgazdasági evidencia, amit kutatások jócskán visszaigazolnak, hogy az alacsonyabb jövedelmű háztartások a jövedelmük nagyobb részét fordítják fogyasztásra. Az alsó jövedelmi decilisekben a megtakarítás nulla közeli, míg magasabb jövedelem esetén jókora pozitív megtakarítások képződnek. (A megtakarítás alatt szigorúan a jövedelem el nem fogyasztott részét értjük.)

A fentiek alapján, ha egy adórendszerben a fogyasztást terhelő adók súlya növekszik, akkor ezzel együtt az alacsonyabb jövedelmű háztartások adóterhelése növekszik. Ez attól függetlenül igaz, hogy a jövedelemadón belüli vannak-e olyan változtatásoktól (egy kulcs bevezetése, tőkejövedelmek adójának csökkentése, stb.), amelyek a magasabb jövedelmű háztartások rendelkezésre álló jövedelmét növelik, azaz az adott adónemen belül változtatják meg az adóterhelés mértékét a magasabb jövedelmű háztartások javára.

 

süti beállítások módosítása